Eltelt lassan öt hónap mióta kijöttem a kórházból és a szüleim egyszerűen nem tudnak rávenni, hogy elhagyjam a szobámat. Egész nap a telefonon és a gépemen lógok, cikkeket olvasok, Twitterezek, Facebookozok és hasonló vacakokkal töltöm az időmet. Barátnőim rendszeresen lejönnek hozzám, de nem maradnak sokáig, mert szerintem deprimálja őket halálra vált ábrázatom és kedvetlenségem. A fiúk visszatértek a turnézáshoz és bár Niall-el és Lou-val majdnem minden nap beszélek, mégis nagyon hiányoznak.
Mikor hívnak senki nem zavarhat, mert hajlamos vagyok pánikrohamban kitörni, ha nem tudom fogadni a hívást, bár ennek semmi értelme, hiszen csak barátok vagyunk, de jóformán ők az egyetlen igazi kapcsolatom a külvilággal. Elmesélik hol járnak éppen, mit látnak, hogy megvették a szuveníremet és mesélnek egy lányról, Kitty-ről, aki nagyjából három hónapja Harry barátnője. Velük utazik mindenhová, ugyanis az egyetemet otthagyta és a modellkedés nem vált be neki. Most pedig élvezi, hogy a barátja minden széppel elhalmozza és kényezteti, mint egy hercegnőt.
Elmondhatatlanul rosszul esik, hogy nem keresett egyszer sem, mióta kiengedtek, pedig millió alkalma lett volna. Néha csak ülök és azon gondolkodom, mit is ronthattam el, de semmi nem jut eszembe. Semmit nem tettem rosszul, semmit nem csináltam másként, mint normálisan. Mármint nekem nem tűnt annak. Ugyanúgy viselkedtem Harry-vel, mint az összes többi sráccal, talán még kedvesebb is voltam vele, mint a másik néggyel, mégis ő az, aki a legtávolabb került tőlem. Mikor meghallottam, hogy az anyjához ment haza, közvetlen azután, hogy én kórházba kerültem valamennyire összezuhantam. Azt hittem rendben vannak a dolgok, jóban lehetünk, de tévedtem ezek szerint.
Épp a konyhába osonok le, hogy egyek valamit. A tv a háttérben búg, annyira nem figyelek oda rá, elvagyok a saját gondolataimban és az önsajnálat mélységes gödrében, azonban a híradóban egy érdekes interjúra leszek figyelmes. Felhangosítom és müzlimet majszolva felgombolódok a kanapé sarkába. Párnákkal veszem körbe magam és minden idegszálamat a képernyőn mosolygó párra szegezem. A lány szép és aranyos, a fiú göndör fürtjeit egy kendővel vannak hátra fogva. Képük alatt a szalagcím : " A multimilliomos énekes eljegyezte kedvesét! Sok boldogságot az ifjú párnak! " Az a különös, hogy semmit nem érzek. Ami azt illeti az egyetlen érzés, ami bennem van az, hogy mennyire finom az étel, amit lapátolok be, mint egy őrült. Csak ekkor realizálom, hogy nincs miért bánkódnom, hisz ő sosem volt az enyém, a srácok pedig mindössze barátkozni akartak velem, mert azt hitték, hogy Lou és én össze fogunk jönni, de nem így lett. Mellesleg El és Louis összejöttek és lassan három hónapja egy párt alkotnak, minden utálkozás ellenére boldogok és remekül megvannak.
Megbűvölve nézem a tv-t és legszívesebben pofon ütném magam. Nem értem a saját érzéseimet és egyáltalán magamat sem. Képes vagyok öt hónapra elzárkózni mindentől, csak mert megoperáltak és néhány sztárocska közelebb került hozzám három hét erejéig. Régebben nem viselkedtem volna így, de valami megváltoztatott. Lenézek csuklómra, ahol még mindig ott himbálózik a Harry-től kapott karkötő, ami ugyan azóta némileg leharcolt állapotba került, de nem veszem le még zuhanyzáskor sem. Most eldöntöttem. Szakítok az ok nélkül depressziós énemmel és tulajdonképpen mindennel, ami benne tartott ebben a deprimált állapotban.
Megbűvölve nézem a tv-t és legszívesebben pofon ütném magam. Nem értem a saját érzéseimet és egyáltalán magamat sem. Képes vagyok öt hónapra elzárkózni mindentől, csak mert megoperáltak és néhány sztárocska közelebb került hozzám három hét erejéig. Régebben nem viselkedtem volna így, de valami megváltoztatott. Lenézek csuklómra, ahol még mindig ott himbálózik a Harry-től kapott karkötő, ami ugyan azóta némileg leharcolt állapotba került, de nem veszem le még zuhanyzáskor sem. Most eldöntöttem. Szakítok az ok nélkül depressziós énemmel és tulajdonképpen mindennel, ami benne tartott ebben a deprimált állapotban.
- Kicsim, minden rendben? - nyit be apa kicsit később a szobámba, ugyanis nyilván hazaért és meghallotta a maximumon bömbölő hifi tornyokból áradó Beatlest. Vagy ezer éve csináltam ezt, akkor még anya is élt.
- Persze, csak takarítok egy kicsit - válaszolom mosolyogva.
- Örülök, hogy végre kihúztad a függönyöket. Rád fért egy kis napsütés, még ha most alig látszik.
- Szerintem is. Apa, nem szólnál Tessa-nak, hogy hívja fel a fodrászát, le akarom vágatni a hajam - pislogok rá két halom ruha közül.
- Ki vagy te és hová tetted az én is befordult lányomat? - fürkész gyanakodva.
- Semmi bajom nincs, apa. Egyszerűen rájöttem, hogy abba kell hagynom ezt egészet és visszatérnem a normális életemhez.
- Ha tudnád mennyire rég várok erre - sétál hozzám és alaposan megölelget.
- Szeretlek, apa! - fúrom arcom szorosan vállába és majdnem elsírom magam.
- Megyek és szólok az illetékesnek. Ha gondolod elmegy veled.
- Remek lesz, akarok vásárolni is, ha nem baj.
- Adok pénzt, ha kell - válaszol hezitálás nélkül.
- Nincs rá szükségem, van megtakarított zsebpénzem, még a pékségből.
- Biztos vagy benne? Adok szívesen.
- Jó, hát ha nagyon akarsz, megdobhatsz egy kis pénzzel - hagyom rá, mert tudom, hogy szívesen ad.
- Azonnal jövök, vissza ne változz! - szól rám nevetve, majd feltápászkodik és elrohan.
Egy órával később legjobb barátnőim társaságában sétálok a plázában, mostohaanyám volt olyan kedves, hogy elhozott minket, de egy ügyféllel kellett találkozzon, így lelépett. Most épp a fodrászhoz tartunk, aki meg fogja változtatni a hajam, remélhetőleg drasztikusan. Mikor odaérek a szakavatott nő kezeire bízom magam, aki két óra festés, faragás, szárítás és vasalás után meg meri mutatni az eredményt. Hadd ne mondjam rövid lett. Nagyon is rövid és platinaszőke, de tetszik. A lányok pedig egyenesen odáig vannak érte. Sosem láttak még rövid hajjal, sőt, igazából nem is volt még ennyire visszavágva.
- Mehetünk vásárolni? - csapja össze tenyereit Ann, aki ennek él.
Az ő szülei kő gazdagok és megteheti, hogy kedvére válogat a ruhák és a drága kiegészítők között. A szülei orvosok és egy magánklinikájuk van a London egyik nagyon menő részén, a nővére pedig elméleti fizikus Svájcban. Az a család egy zseni, ő maga pedig mikrobiológus lesz, ha lediplomázott. Irigylem a sok észért, ami beleszorult a fejébe. Másik barátnőm, Detty már nem ilyen észkombájn. Ő is jár ugyan egyetemre, de nem mikrobiológus lesz, hanem rajz és zenetanár, ami ugyancsak remek szakma, ha az ember szer napi nyolc órát agyilag visszamaradott kamaszok oktatásával tölteni. Az ő édesapja három évvel ezelőtt meghalt, az anyja újra férjhez ment egy asztaloshoz, míg ő maga egy galéria büszke tulajdonosa, ami nem is megy olyan rosszul, sőt néha még Detty képeit is kiállítja. Nagyon büszke az ő egy szem kicsi lányára.
- Igen, azt hiszem indulhatunk - válaszolok kérdésére, miután fizetek.
Fura érzés, hogy hajam nem súrolja a vállam és homlokomról teljesen szőke tincsek lógnak le, a megszokott fénytelen barna izé helyett, amit régen hajnak neveztem. Most annyival jobb. Sokkal magabiztosabbnak érzem magam és egyszerűen,mintha a hajammal együtt a gondok is eltűntek volna. Nincs is ennél jobb érzés, még ha hülyén is hangzik.
- Oké, ide menjünk be! - ránt be minket Ann a Forever 21-be.
- De nem drága ez egy kicsit? - vonom fel a szemöldököm.
- Ma én állom a vásárlást - jelenti ki büszkén, mire elpirulok. Folyton ezt csinálta, ha valami betegségből gyógyultam fel, vagy összevesztünk és utána kibékültünk.
- Biztos vagy benne?
- Természetesen. Csak nézd meg milyen királyul fogjuk érezni magunkat! - ragad karon és beljebb vonszol az üzletbe.
Egész délután vásárolunk és miután a saját pénzem mind elköltöttük Ann-t is rendesen kifosztottuk, de neki futotta miből költeni. Rendesen felújítottuk a ruhatáramat, rengeteg divatos, vadonatúj ruhával. Kicsit bűntudatom is volt, hogy a sok cuccért nem tudtam őt kárpótolni, de megnyugtatott, hogy nem is kell. Este beültünk egy filmre és csak kilenc után estem haza. Apa még dolgozott, Tessa pedig mosogatott a vacsi után. Beszélgettünk egy kicsit, megmutattam neki a ruhákat, amiket vásároltunk, ájuldozott a hajamtól egy sort, végül pedig felengedett.
Most már a szobámban vagyok és bekapcsolt gépem előtt várom, hogy Lou feljöjjön Skypera, hogy tudjunk beszélni kicsit. Meg akarom mutatni a hajam és meg akarom tudni mi újság velük. Tegnap érkeztek meg Melbournbe, ma este pedig már koncertjük van. Ott most szinte hajnal van, ezért nem is várom, hogy azonnal hívjon, de legnagyobb meglepetésemre ez történik. A képernyőn felvillan a neve és én fogadom a hívását. A feje nyúzott és nem a szobájában van, hanem talán egy kocsiban és körülötte három másik, hasonlóan leharcolt fel bontakozik ki a hajnali félhomályban. Nem tudom, hogy ez vagy a kocsiban való utazás lep meg jobban.
- Jó a séród! - üvölti Zayn és álmosságát leküzdve megpróbál vidám lenni.
- Mi történt veled, elestél? - cukkol Lou, mire elfintorodok.
- Szemét vagy, Tomlinson, remélem tudod?
- Nagyon jól áll. Végre egy kis változatosság. Azt hittem megvársz minket, míg hazaérünk, hogy kirángassunk a depressziódból.
- Nincs rá szükség. Ma rájöttem, hogy semmi értelme tovább sajnáltassam magam. Abbahagyom. Mostantól sokkal másabb dolgokkal fogok foglalkozni.
- És mivel, ha szabad kérdezni? - vigyorodik el Niall, majd a szájába töm egy falat zsömlét.
- Még nem tudom, de meglepetés lesz, mindenkinek! - kuncogok.
- Mellesleg...umm..., nem beszéltél véletlenül mostanában Annel? - kérdezi tétován a szőkeség és még a sötétben is látom, hogy feje jelzőrakétaként izzik.
- Szabad tudni, hogy miért? - vigyorgok provokatívan, mire a válasz csak három, egybecsengő felszabadult nevetés.
- A mi kis Kaszanovánk szerelmes - árulja el haverját Liam.
- Mióta? És én miért nem tudok róla? -képedek el.
- Igazából régebb óta tetszik, de tegnap írtam neki mailt és nem válaszolt.
- Beszélek vele. Szerintem azt hiszi kamu.
- Köszönöm szépen - pislog hálásan.
- Amúgy ti hová mentek ilyen korán? Mármint ott még alig kelt fel a nap.
- Lesz egy rádióműsor, amibe meghívtak minket. Csak a szokásos - magyarázza tárgyilagosan Liam.
- Értem. De csak négyen mentek?
- Nem, Harry is itt van, csak a telefonon lóg - röhög Zayn.
- Üdvözlöm - üzenem tétován - Ha hazajöttök visszaadom a karkötőjét. Nálam hagyta mielőtt lementetek volna.
Erre a kijelentésemre mindenki elkomorodik és elnéznek a laptop fölött, nyilván a fürtös énekesre merednek. Kicsit rosszul érzem magam, amiért ilyet mondok, hiszen eddig az a bőrdarab jelentett mindent számomra, de az újrakezdéshez ettől is meg kell szabaduljak. A srácok zavartnak tűnnek, mintha valami eddig nem látott történne a háttrében, de sajnos nem látom mi az. Végül bólintanak egyet és visszafordulnak hozzám.
- Viki...khm...mennyi esély van rá, hogy elfogadd a meghívásunkat az utolsó koncertünkre? - kérdezi bizonytalanul Lou és közben fel-fel néz a gép mögé.
- Nem tudom. Mennyi esély van, hogy kaphatok jegyet?
- Majd mi elintézzük, csak gyere el! - kontráz rá Niall.
- És a jegy? Egy fél vagyonba kerül...
- Azt is mi álljuk, csak gyere el - erősködik Zayn.
- Biztosak vagytok benne? - kérdezem, mire egyszerre kezdenek bólogatni.
- Viki, csak gyere el. Ne kérdezz semmi, ne legyél bizonytalan, csak gyere el - győzköd most már Liam is.
- Mire ez a fura viselkedés?
- Viki! Csak gyere és annyi. Mikor érhet még ekkora szerencse?
- Jó, foglaljátok le a jegyet és ígérem ott leszek.
- Menj ki elsején este a Heathrow - ra és ott lesz jegy foglalva a nevedre - darálja Lou - Most mennünk kell, de el ne felejtsd. A reptéren fogunk várni érkezéskor.
- Várjatok, egyáltalán hová kell menjek?
- A jegyed Tokióba fog szólni. Legyél jó! Puszi! - köszön el, majd mind integetve elköszönnek.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez lett volna a rész, remélem élveztétek.
A helyesírási hibákért most elnézést kérek, mert későn írtam és nem igazán maradt energiám megnézni őket.
Legyetek jók!
Puszi:*:*
Megjegyzések
Megjegyzés küldése