14.Rész

V.G.

   A szoba ahol felébredek túl fehér és túl csendes. Mintha légüres térbe kerültem volna, alig kapok levegőt és minden forog velem. Talán ennem kellene, esetleg innom valamit. Megpróbálok felülni, de nem megy. Kezeim erőtlenül fekszenek mellettem és eszük ágában sincs engedelmeskedni. Lábaim szintén nem akarnak megmozdulni, kezdek ideges lenni. Szétnézek és senki nincs benn, egyedül egy tv halk zümmögése tölti be a terem némaságát, mely nyomasztó. Kétségbeesésemben kicsordulnak könnyeim és tehetetlen dühömben legszívesebben csapkodnék, de némi kukacimitálásnál nem telik tőlem több.

-  Viki, sajnálom, hogy egyedül kellett felébredned - lép be a szobába El, aki egy hatalmas bögre kávét szorongat.
-  Mi történt? - kérdezem könnyeimmel küzdve.
-  Behívom a doktort és ő elmondja neked, rendben?
-  Ne, inkább maradj itt velem egy kicsit - próbálok a keze után kapni, de nem mozdul a végtag.
-  Két perc és visszajövök - biztosít, majd lerakva a bögréjét ki is rohan.

   Mire visszatér kicsit megnyugszom és végtagjaim is úgy döntenek nem jó buli megszívatni engem. Végre tiszta fejjel át tudom gondolni a dolgokat és felidézni magamban az eseményeket. M-el játszottunk és megszédültem, majd mintha bevertem volna fejem, egyensúlyt vesztettem és mikor lecsukódtak szemeim csak annyit érzékeltem a külvilágból, hogy két erős kar fonódik ernyedt testem köré, majd ijedt sikoly szalad ki egy kislány szájából. Innentől csak az ébredésemre emlékszem.

-  Miss Gates, látom megnyugodott kicsit - jön be vidáman mosolyogva a doktor, nyomában El sétál, nem túl vidám.
-  Igen, átgondoltam a dolgot és végre nem pánikolok - válaszolom a lehető leghiggadtabban.
-  Ennek felettébb örülök. Akkor nyugodtan beszélgethetünk.
-  Meg voltam műtve? - teszem fel a legelső kérdést, ami eszembe jut.
-  Csak három aprócska öltés van az  alhasi részen, pár hét és nem fognak látszani. Lézerrel műtöttük.
-  És mi volt a bajom?
-  Nos, az ultrahang folyadékot mutatott a hasüregében, ezért amint tudtuk megműtöttük és most már mondhatjuk a nagy baj elmúlt.
-  Még mindig nem igazán értem.
-  Kisasszony, mond az önnek valamit, hogy Policisztás Ovárium Szindróma?
-  Anyukám emlegetett valami hasonlót régebben, de nem nagyon érdekelt, mert azt mondta engem nem érint.
-  És az édesanyja ilyen betegségben szenved?
-  Szenvedett. Már meghalt majdnem egy éve. Nem igazán tudott beavatni az ilyesmibe.
-  Fogadja részvétem. A maga ügyére visszatérve. Ön ebben a betegségben szenved, de odafigyeléssel és mindenre kiterjedő kezeléssel szinte minimumra leredukálhatóak a tünetek.
-  De mindent ugyanúgy fogok majd tudni csinálni, mint eddig?
-  Igen, csak nagyon oda kell figyelnie arra, hogy ne hanyagoljon el semmit, amit majd felírok önnek mielőtt távozna.

   Oké, kezdek komolyan pánikba esni ismét. Addig oké, hogy megoperáltak meg minden, de nem biztos, hogy mindenen változtatni tudok majd. Annyira sok rutinos, megrögzött dolgom van, hogy isten tudja mennyi időbe fog új kerékvágásba rázódni. Lenézek kezeimre és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hiányérzetem van. Annak ellenére, hogy ismét elkezdtem szédülni, valamint agyam még mindig kicsit zsong a sok új információtól, valami hiányzik. Könnybe lábadt szemmel nézek az orvosra és unokanővéremre, de ők csak értetlenül csóválják a fejüket. Még magam sem értem a reakciómat. 

-  Apukád és Tessa nemsoká itt lesznek. Addig beküldhetem a fiúkat? - kérdezi El, kicsit később, mikor az orvos elment és mi ketten maradtunk.
-  Persze, biztos a frászt hoztam rájuk - bólintok erőtlenül és kinézek az ablakon, amit most nehéz esőcseppek vernek.
-  Nemsoká visszajövök - puszil meg, majd kiviharzik.

   Ahogy fekszem a kórteremben olyan üresnek érzem magam. Egyszerűen visszaesek abba az állapotba, mint ahogy abban az időben voltam, amikor anya meghalt. Legszívesebben csak sírnék és kizárnék mindent, de nem teszem. Erőt veszek magamon és egy mosolyt festek az arcomra, tekintetem pedig elhomályosodik és a semmibe vész. Kereshetném magam odabenn az üres tokban, de nem találnék semmit. Hiába vesznek körül barátok, mégis egyedül érzem magam. Mit ér a sok szeretet, ha mégis olyan üres vagyok belül, mint egy kiszáradt fatörzs? Nem értem mi okozza ezt az érzést, de jó lenne, ha megszűnne.

-  Kis beteg! Mi újság? - ront be Louis nevetve és megpuszil.

-  Zayn üzeni, hogy sajnálja, hogy nem tudott maradni, de nem akar mindenképpen összeveszni Perrievel. Holnap ha nem baj majd bejön.

-  Semmi baj, Harry hol van? - nézek szét a fürtös után kutatva.

-  Elment, fáradt volt - válaszol egy kínos vállrándítással Niall és ő is megpuszil.

-  Kár, pedig meg akartam neki köszönni, hogy behozott.

-  Gyógyulj meg hamar, csajszi - ölel át Liam lágyan, szinte hihetetlen, hogy az izmos karok ilyen óvók is lehetnek.

-  Majd igyekszem - suttogom elpirulva, közben beszívom parfümének illatát.

-  Hoztunk kaját, mert gondoltuk éhes leszel, de a doki mondta, hogy csak levest és kekszet ehetsz míg benn vagy - vakarja meg tarkóját lehangoltan Niall, de ajkain cinkos mosoly bujkál.

-  El tudom képzelni, hogy együttérzésből megettétek.

-  Lehetséges, de helyette hoztunk DVD-ket és könyveket, hogy míg benn leszel legyen mit csinálj - pakol az éjjeli szekrényre egy nagy szatyrot Lou.

-  Köszönöm, nagyon aranyosak vagytok. A telefonom itt van? - nézek körbe ijedten, mire El átnyújt egy teljesen új készüléket, amit nem ismerek fel.

-  Ez nem az enyém... - ráncolom össze homlokom.

-  Mikor Harry behozott a kórházba kiesett a zsebedből és használhatatlanra tört a tied. Mielőtt elment volna ezt még behozta neked - magyarázza Liam és sajátját elővéve valamit pötyögni kezd.

-  De ez egy nagyon drága telefon, nem fogadom el.

-  Kénytelen leszel. Nem akarod megbántani a megmentődet, ugye? - vigyorog Niall.

-  Hát nem, de ez akkor is túl sok.

-  A bőre alatt is pénz van. Hidd el, ettől még fogja tudni fizetni a rezsit.

-  És mi van, ha idő közben meggondolja magát?

-  Nem fogja. Csak vedd el és használd. A mi számaink is benne vannak, meg állítgattunk rajta pár dolgot, hogy könnyebben tudd használni - ecseteli fennkölt hangon Lou, de csak éppen el nem röhögi magát.

-  Viki, ne higgy nekik. Két órája egymást fényképezik vele és majdnem kivágták őket az osztályról - röhög hangosan El, majd elvéve kioldja azt és belemegy a fényképező mappájába és elém tárja a temérdek vicces képet.

   A képek, amik túlélték a fiúk rostálását nem olyan rosszak, de kétségkívül őrültek. Csak 15 úszta meg, így nem telik sok időbe, hogy átfussak rajtuk és jókat derüljek. Mosolygok és velük együtt nevetek, de a hiányérzet és az üresség még mindig itt van bennem és nem értem miért. El és Lou le se tagadhatnák, hogy jobban érdeklik egymást, mintha csak barátok lennének. Annyira cukik. Nem tudok a lányra úgy nézni, mint egy olyan valakire, aki elszedte a lehetséges randi partnerem, ugyanis ez nem igaz. Kedvelem Louist, de most így jobban belegondolva nem hiszem, hogy jó párost alkotnánk. Én nem igazán illek bele az ő világába. Sőt egyikük világába sem igazán. 

   Egyszeriben azon kapom magam, hogy könnyeimmel küszködve, üresen mosolyogva nézek a világra és barátaim lassan menni készülődnek. Szerencsére apa és Tessa pont ekkor futnak be, és mindenkit hazaküldenek. Ők maradnak velem míg lejár a látogatás, de utána nekik is menni kell, mert tiltja a szabályzat, hogy benn maradjanak. Megígérik, hogy holnap az elsők közt lesznek, akik jönnek, sőt hoznak otthonról cuccokat, hogy arra a pár napra, míg benntartanak otthonosan érezzem magam a visszataszítóan steril helyen.

-  Jó legyél, kicsim. Holnap látjuk egymást - köszön el apa egy hatalmas puszival, majd mostohaanyám is hasonlóan tesz.

   Magamra hagynak a csöndben. Leoltják a lámpát, így csak a kis, falra szerelt tv vibráló fénye világítja be a helyiséget némileg. Így legalább senki nem láthatja könnyeimet, melyek a délután folyamán először gördülnek le arcomon. Továbbra sem tudok magyarázatot adni, hogy miért, de egyszerűen borzalmasan érzem magam. Az érzések villámként cikáznak bennem és fájó sajgást hagynak maguk után, ahol becsaptak. Miért van ez?

   Az esti vizit után már senki nem jön be, egészen este negyed kilencig, amikor is kinyílik az ajtó és egy ismerős alak lép be a szobába. Elég ramaty állapotban van, talán ivott is, nem tudom. Haja svájci sapka alá van rejtve és őrült nagy napszemüveg fedi szemeit. Kabátja gallérja fel van hajtva, pedig biztosra veszem, hogy az eső ellenére is meleg van kinn.

-  Vége a látogatási időnek - figyelmeztetem mosolyogva, mire megbillen és mutató ujját a magasba emeli, hogy ne szólaljak meg.
-  Azt hiszem nem vettek észre, de csöndben kell maradnod, mert ha meghallanak, akkor engem az ablakon vágnak ki.
-  Zayn, ne gyerekeskedj már. Tedd be az ajtót és ülj le! - parancsolok rá kicsit mérgesen.
-  Ma este nem Zayn vagyok, hanem a láthatatlan ember.
-  Istenem, mondd, hogy nem ittál.
-  Nem igazolhatom, hogy tézised valós, de megcáfolnom hiba lenne - horkan fel, majd ledobja magáról a kabátot és minden más baromságot, majd leül az ágyam melletti székbe.
-  Te részeg vagy... - csóválom fejem hitetlenül.
-  Viki... Perrie kidobott - temeti arcát tenyereibe.
-  És miért hozzám jöttél? - vonom össze szemöldökeimet.
-  Mert te voltál a legközelebb. A srácokhoz nincs erőm elmenni - nyöszörgi erőtlenül.
-  Annyira sajnálom a Perrie dolgot.
-  És a legrosszabb, hogy tényleg szeretem.
-  Ha szeretitek egymást úgy is megtaláljátok az utat vissza egymáshoz. Ne félj, csak adj neki egy kis időt, hogy lehiggadjon.
-  De...
-  Semmi de. Holnap szépen összeszeded a bátorságod és bocsánatot kérsz tőle, még akkor is, ha nem te voltál a hibás. Ő is biztosan szeret, mindent meg tudtok oldani.
-  Tényleg így gondolod? - emeli rám csokoládébarna szemeit.
-  Még szép, hogy így gondolom. Láttam rólatok képeket, tökéletesen össze tartoztok. Ha valamiért, akkor ezért megéri harcolni.
-  Nem lenne gond, ha maradnék ma estére?
-  Szerintem ha.... - kezdek bele, de belém fojtja a szót.
-  Köszönöm - vigyorodik el, majd lerúgja lábáról a cipőjét, arrébb lökdös, majd bebújik mellém.
-  Hát jó.... - kerekednek ki szemeim, miközben a legkisebb fájdalmakat is elkerülve megpróbálok elhelyezkedni a részeg srác mellett - de remélem tisztában vagy vele, hogy ha ezt bárki megtudja bajban leszel?
-  Igen, de most kellett valaki, aki meghallgat.
-  Felhívhattad volna a haverjaidat is.
-  Mondtam már, hogy velük mi a helyzet.
-  Oké, legyen így. Hagyjuk ennyiben, mert meg fogom bánni, hogy megengedtem neked ezt a kis...
-  Pizsamaparti, csak annyi a különbség, hogy nekem nincsenek melleim és nem vagyok oda a One Directionért - nevet halkan és szorosan hozzám bújik, talán túl szorosan is.
-  Mert a banda tagja vagy. Nem vagy köteles rajongani is érte.
-  Tudod mit szeretek Perrieben annyira? - kérdezi, miközben a plafont bámulja.
-  Nem, de úgyis el fogod mondani.
-  Azt, hogy nem tökéletes. Mindig élvezi, ha otthon vagyunk és a pulcsimban meg egy melegítő nadrágban mászkálhat, annyira szép. A nevetése és az, hogy minden hülye viccemen jól szórakozik, még akkor is, ha mások legszívesebben leütne érte. Régóta ismerem már és néha próbára teszi az idegeimet, de akkor is, szeretem. A mosolyát és, hogy nem törődik azzal mit eszik, mert tudod vannak azok a lányok, akik pánikba esnek, ha két kalóriával több van az ebédjükben, mint kellene, ő nem ilyen.
-  Zayn, ezt miért nem mondtad el neki? - könyökölök fel, nem törődve a tű szúrásával, ahol az bele van szúrva bőrömbe.
-  Mert egy gyáva nyúl vagyok. El sem hiszem, hogy elengedtem.
-  Kialszod magad, holnap megborotválkozol és visszaszerzed. Ha nem lennék ágyhoz kötve, akkor segítenék, de majd szurkolok nektek.
-  Viki....
-  Hm? - nézek le rá mosolyogva.
-  Köszönöm szépen - ezzel pedig megemelkedik és alkoholszagú puszit nyom az arcomra.

   Ezután nagyon hamar elalszunk és reggel mikor felkelek már csak egy cetli fogad az éjjeli szekrényen, melyben mindent megköszön megint. Hét óra van, ezért egyedül leszek még egy darabig. Tudom, hogy barátnőim még alszanak ilyenkor, apáék nyitják a boltot, a srácok is biztos durmolna, El-t pedig nem merem hívni, mert nála az a szabály, hogy 11 előtt ne merje keresni senki, ha csak nem a ház ég éppen. Előveszem a Harrytől kapott telefont és újra átnézem a képeket, ám az egyiken megakad a szemem. Lou pózol rajta egy szobanövénnyel, a háttérben pedig ott áll a göndör énekes, szomorú arccal, a falat támasztva. Ez pedig azt jelenti, hogy itt volt. De ha itt volt miért nem jött be? Utál azért, amiért a szívbajt hoztam M-re? Vagy csak mert taszítja egy beteg, ágyhoz szögezett ember társasága? Vagy az én társaságom taszítja?

   Öntudatlanul keresem ki a számát a telefonkönyvben, majd nyomok rá a hívás ikonra. Remegő kezekkel szorítom a fülemhez, majd magamat is meglepve adom át magam az érzelemhullámnak, ami megrohamoz és engedem szabadjára a könnyeimet, amikor egyszerűen kinyomja a hívásom és a következő próbálkozásomnál már nem is csatlakozik... Mi történhetett?

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Ez lett volna a rész, ami kicsit gondolom összezavart titeket, de ki lennék, ha nem lennének bonyodalmak? Ezúton szeretném megköszönni és eszméletlen boldogságomat kifejezni a HAT rendszeres olvasónak, ami rengeteget jelent nekem, mert ezek szerint azért annyira mégsem lehet rossz, amit írok.

Igyekszem majd a folytatással.

Legyetek jók!

Puszi:*