Első rész

Kedves, drágáim!

Meghoztam az első részt, vagy tekintsétek bevezetésnek az egész történetbe. Nem az a lényeg.

Előre bocsájtom, hogy nem sok vérontás és tömeggyilkosság van benne, inkább csak a történések szép lassú csordogálása.

Remélem azért tetszeni fog nektek, mert én nagyon megszerettem.

Millió ölelés!

C.

1st

  Mikor felébredtem, tudtam, hogy bajban vagyok. A helység, ahol magamhoz tértem sötét volt és borzalmas szagot árasztott. Minden testrészem fájt, kezeim pedig valami hideghez voltak erősítve. Bal szememet nem tudtam kinyitni, számban pedig a vér már oly jól ismert, rezes ízét éreztem. Sikoltani akartam, de már megtanultam elég korán, hogy az semmi jóhoz nem vezet. 

  Egészen kicsi voltam, mikor arra ébredtem, hogy a házunk alagsorában egy férfi sikoltott, mint egy kislány. Anya azt mondta, hogy apa megint hazahozta a munkáját, de nem értettem. Akkor még azt hittem, hogy fogorvos és azért van olyan hangzavar odalenn, mert félnek a dokitól. De hát mit is foghat fel egy öt éves kisgyerek abból, ami körülötte zajlik... Jóformán semmit.

  El kellett teljen jó pár év, mire megtudtam, hogy apa nem fogorvos, az emberek pedig, akik lekerülnek a pincénkbe, nem azért kiáltoznak, mert félnek a fúrójától, hanem azért, mert éppen a szart is kiverték belőlük, vagy kínozták őket, hogy köpjenek a főnökeikről. Szép lassan azt is megtanultam, hogy ritkán kerültek ki onnan élve, ugyanis Frankie, apa jobb keze, gondoskodott róluk. És ez alatt nem azt értem, hogy bekötözte a sérüléseiket, hanem eltüntette a hulláikat, vagy udvariasan kikísérte őket egy fekete furgonig őket, ahonnan Isten tudja, hová vitték el a szerencsétleneket. 

  Azt is megtanultam, hogy nem érdemes ellenkezni, vagy makacskodni, mert a vége mindig ugyanaz. Egy kukás zsákban végzi az ember, függetlenül a helyzetétől. Épp elég ilyet láttam, akarva-akaratlanul, hogy tapasztalatom segítségével fel tudjam mérni a saját esélyeimet és szituációmat. Apa megtanított pár dologra, de hamar elment tőlem a kedve, mikor bátyám, Gustav, hazatért Angliából, ahol egy elit iskolában tanult, és nem kevés érdeklődést mutatott a családi biznisz iránt. Onnantól kezdve megtűrt státuszt kaptam a háztartásban, és jobban tettem, ha befogtam a számat. Ekkor tanultam meg csak az igazán fontos leckét. A saját családodban sem bízhatsz meg egy fabatkát sem.

  Abban a pillanatban pedig, ahogy megpróbáltam felmérni a tartózkodási helyem, azt kívántam, bár ne lettem volna ennyire megrémülve és lefagyva. Kiabálni nem csak fölösleges, hanem értelmetlen is lett volna, szabadulni pedig esélyem sem volt, hisz a csuklómba vágó plasztik zsineg ezt lehetetlenné tette. Bokáim is meg voltak kötözve, egy-egy széklábhoz, derült ki később. Combjaimon és vádlijaimon nedvességet éreztem, ami reméltem, hogy vér, nem pedig egyéb gusztustalan folyadék. Egész testemben remegtem, ahogy a fájdalom hullámokban járta át minden porcikámat, ruháim pedig, már amennyi megmaradt belőlük, cafatokban lógtak rajtam.

  Hirtelen támadt világosság a helyiségben, ami elvakított, mivel bizonyára elég sokáig voltam eszméletlen. Vagy eszméletlenre vertek, egyetlen pillanatra sem emlékeztem abból, ami azon a helyen történt velem, és azt hiszem, hogy jobb is volt úgy.

- Mit keres EZ itt?! – csattant egy mély, nem is kicsit ideges férfi hang, én pedig automatikusan megpróbáltam a hang felé nézni, de nem akart engedelmeskedni a testem.

- Carl azt mondta, hogy hasznát tudjuk venni, főnök – magyarázkodott egy sokkal alázatosabb hangnemben beszélő pasi, aki sokkal inkább hangzott kisegérnek a tomboló főnöke mellett.

- Azt sem tudom, hogy ki ez!! Azonnal oldozzátok el és vigyétek fel az emeletre! Három napotok van rá, hogy helyrehozzátok a szerencsétlent, utána nem szeretném a birtokomon látni. Hogy néz már ki egyáltalán?! Melyikőtök csinálta ezt?!

- Úgy...Úgy gond-gondoltuk, hogy elmondhat valamit, ha ki-kicsit megpuhítjuk – szólalt meg egy másik hang, ez még sokkal rémültebbnek hatott, mint az előző.

- Ezért kellett konkrétan szétverni?! Ez egy nő, az ég szerelmére is?! Hát nincs bennetek semmi jóérzés? Egyáltalán tudjátok, hogy ki ő?! – tajtékzott tovább a férfi, hangjában pedig egyre több lett az indulat és a tehetetlen harag.

  Pontosan tudtam, hogy mit tesz egy férfival egy sebesült nő látványa. Éppen elégszer láttam összevert prostikat a házunkban, akik valakinek a valkijének az alkalmijai voltak, apám emberei pedig úgy vélték, hogy valami információt ki tudnak húzni belőlük. Persze, a végén, mikor már alaposan összeverték őket, akkor mindet szépen eltűntették, de láttam apámon, hogy sajnálja őket, ezért vetett véget a szenvedésüknek. Benne is volt emberség... Volt. Egészen addig, míg anyámat meg nem gyilkolta egy üzleti vetélytárs embere. Kivégezte, mint egy kutyát a nyílt utca kellős közepén, nem is foglalkozva a szemtanúkkal, vagy a rendőrökkel, akik percekkel később ki is érkeztek a helyszínre. A férfi hisztérikusan nevetett, majd minden előjel nélkül végzett saját magával is.

  Erre azért emlékszem ennyire jól, mert ott voltam, akkor még nyolc éves, szöszke kislányként, aki kétségbeesetten ébresztgette édesanyját a járdaszegélyen. Még most is hallom a kiérkező járőrök szirénájának fülsiketítő zaját és érzem a saját anyám vérének szagát, amit utána sem tudtam kiverni a fejemből. Egy rendőrnő úgy rángatott el a holttest mellől, mert nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy az én gyönyörű, fiatal anyukám már nem jöhet haza velem. Gyönyörű volt, én pedig minden vonásomban rá hasonlítottam. Hosszú, hullámos hajam és ragyogó kék szemeimmel a család szépségének tartottak, apám pedig parádézott is velem, egészen addig a napig. Onnantól megkeseredett, és nem is lett jobb, még évekkel később sem, mikor újra nősült és megszületett a húgom, aki szintén minden szépségét a mostoha anyámtól örökölte, nekem pedig szöges ellentétem volt, ugyanis míg én egy márványszoborra hasonlítottam, addig ő maga volt a vadság, hollófekete hajával és szinte fekete szemeivel. Ő lett a család kedvence, természetesen.

- Csak takarítsátok el, van fontosabb dolgom is, mint ezzel a szerencsétlennel foglalkozni!! – reccsent újra a férfi, ezúttal mintha fáradtabbnak tűnt volna, elcsigázottabbnak, pedig egészen fiatalos hangja volt.

- Értettem főnök! – mondták egyszerre mindketten, majd hozzáláttak a módszeres kiszabadítsomnak, amit a madzagok eloldozásával kezdtek.

  A fájdalom újabb formáját ismertem meg minden mozdulatukkal. Nem finomkodtak velem, nekem pedig akaratom ellenére is apró nyögések hagyták el ajkaimat, amit mintha élveztek is volna, ugyanis még dúrvábban bántak velem ezek után. Valaki a karjaiba vett, de nem érdekelte, hogy jóformán élettelenül heverek karjaiban, mindennek a tetejébe, még be is verte a fejem valami keménybe, ami után teljes rövidzárlat állt be.

  Mikor újra magamhoz tértem, már puha ágyon feküdtem, egy nagyon világos szobában. Végre mindkét szemem ki tudtam nyitni és megfigyelni a környezetem. Tiszta hálószobában voltam, egy méretes francia ágyon, melynek habfehér volt minden porcikája, mintha csak egy felhőn lebegtem volna. A falak szürkésfehérek voltak, míg a bútorok, az ágyhoz hasonlóan, makulátlanul fehérek. Az egyetlen eltérő szín, az a burgundi vörös padló volt és a hasonló színű, szatén függönyök, melyeket a nyitott ablakon keresztül beáramló szél játékosan lebegtetett. Május volt, de ez a sivatagi forróságon egy fabatkát sem enyhített, hisz Vegasban ha lázas hőség nincs, akkor semmi.

  Továbbra is minden tagom fájt, ám kicsit mozgolódva rájöttem, hogy közelről sem annyira, mint eszméletvesztésem előtt. Csuklóim be voltak kötve és gyanítottam, hogy lábaim is hasonlóan el voltak látva. Kulcscsontom fölött is fáslit éreztem, amit nem nagyon tudtam hová tenni, ezért szerettem volna megnézni, szerencsémre volt egy fésülködő asztal az ággyal szemben. Leemeltem magamról a takarót, a látvány pedig siralmas volt. Mindkét lábamon méretes zöld és sárga foltok éktelenkedtek, valamint hegek, csúnya, bordó varral a tetejükön. Bokáim be voltak kötözve, ahogy sejtettem, de így is rémisztő volt látni őket. Nagy nehezen kievickéltem az ágyból, de nem jutottam messzire, azonnal össze is estem, keményen ütközve a padlóval, ugyanis nem érkeztem megkapaszkodni. Fájdalmasan feljajdultam, de senki nem hallotta szenvedésem.

  Hosszú percek kínszenvedésével sikerült eljutnom az asztalig ahol hálásan lerogytam az előtte lévő kis sámlira, csak azért, hogy a látványtól majdnem újra elszédüljek. Arcom jobb oldala még mindig puffadt kicsit, bal szemem alatt pedig szinte fekete folt virít. Alsó ajkam két helyen is sebes, fülemből pedig kiszakadt a fülbevaló. Könnyeim észrevétlenül kezdtek el peregni, néma zokogásom egyetlen bizonyítékául. Vállaim alig láthatóan remegtek, mellkasomból pedig rövid idő múlva szaggatott sóhaj szakadt fel, mely már rég kikívánkozott. Szerettem volna a kezeim közé kaparintani, akik ezt tették velem és darabokra szaggatni őket, de abban a percben annyi erőm sem volt, hogy az ujjaim ökölbe szoríthassam.

  Nem a testi sérülések voltak, amik a legnagyobb fájdalmat okozták, hanem az, amit velem tettek. Soha, senki nem alázott még meg ennyire. Nem volt bátorságuk hozzá, hisz tudták, hogy aki apámmal ujjat húz, az keservesen megbánja, ám úgy tűnik, hogy ezúttal nem úsztam meg. Nem védhetett meg egyetlen biztonsági őr sem, hisz a saját felelősségemre szöktem ki a birtokról, hogy utána elkapjanak és elraboljanak. Persze, az eredeti terv az lett volna, hogy pár barátnőmmel megünnepeljük a születésnapomat, de még két utcányit sem sétálhattam, mikor egy fekete Mercedes megállt mellettem és egyszerűen a csomagtartóba tuszkoltak. Ezek a dolgok akkor jöttek vissza, mikor eszméletlen voltam, mégis olyan elevenen égtek emlékezetemben, mintha egyetlen egy percre sem felejtettem el volna.

- Felébredtél, kedvesem? – csendül egy dallamos női hang, mire azonnal felé fordultam.

  A szoba ajtajában egy méz szőke hajú, szemüveges nő állt, kezében tálcával, arcán pedig aggodalmas kifejezéssel. Elegáns, bézs kosztümnadrágot és fehér selyeminget viselt, amik remekül álltak neki, a nála lévő tálcát pedig teljesen karakteridegenné tették. Azonnal hozzám sietett és letéve a kezében cipelteket, homlokomra helyezi kézfejét.

- Szerencsére lement a lázad, aranyom, de nagyon rossz állapotban voltál. Mikor megláttalak, azt hittem nem is maradsz meg. Két napig borzalmas lázad volt, de szerencsére tagnap csak egy kis hőemelkedéssel kellett megbirkóznunk. Tudsz beszélni?

- Nem némultam meg – válaszoltam kicsit talán durvábban a kelleténél.

- Ezt örömmel hallom. Hoztam fel egy kis levest, remélem van étvágyad, mert négy napja, vagy ki tudja mióta nem ettél egy falatot sem. 

- Tudnék enni, ami azt illeti – vetettem éhes pillantásokat a mellettem gőzölgő tyúkhúslevesre, és csak akkor realizáltam, mennyire is üres volt a gyomrom valójában. Sajnos öt kanál után kihánytam az egészet, ugyanis túl soknak bizonyult.

- Semmi baj, aranyom, feküdj le kicsit, az jót fog tenni – tanácsolta lágy hangon, majd az ágyhoz segített és betakart egy vékony takaróval.

- Hol vagyok pontosan? – kérdeztem meg kicsit hezitálva, ugyanis ez a kérdés eléggé foglalkoztatott.

- Az nem olyan fontos – legyintett könnyedén. – Amit tudnod kell, hogy itt biztonságban vagy, amíg fel nem épülsz. Utána nem tudom, hogy a fiam mit tervez veled, de én nem engedem, hogy egy ujjal is hozzád érjen, ebben biztos lehetsz.

- Mert számít is az, hogy ön mit akar... – jegyeztem meg cinikusan, mire ő csupán elnézően csóválni kezdte fejét.

- Ebben a házban számít. De esetleg... A neved megtudhatnám, kis hölgy?

- Pearl – válaszoltam kurtán.

- Nagyon szép név. És azt tudod, hogy miért tették ezt veled azok a vadállatok?

- Lenne egy két ötletem, de inkább nem beszélnék róla. Szeretnék ledőlni és aludni egy kicsit, mert nem érzem túl jól magam – néztem rá kérlelően, ő pedig azonnal megértette vágyamat, hogy egyedül maradhassak.

  Nemsokkal később teljesen együl voltam a hatalmas szobában és az egyetlen gondolat, ami a fejemben maradt, mindennek utána, az volt, hogy apám miért nem jött megkeresni. Biztosra vettem, hogy az egész városban voltak emberei, akik tudtak róla, hogy eltűntem, ráadásul ha igaz volt, amit a nő mondott és legalább négy napja eszméletlenül feküdtem, akkor az már majdnem egy hét az elrablásom óta. Ennyi idő alatt már hétszer megtalálhatott volna. 

  Szép lassan bekúszott gondolataim szövevényes hálózatába a balsejtelem, miszerint nem is akart megtalálni. Bár, így könnyebb volt a két kedvenc gyerekére koncentrálnia, akik tényleg olyan tökéletesek, amilyennek ő akarta őket. Mindent megtalálhatott bennük, amit ahhoz tartott szükségesnek, hogy rájuk hagyhassa a birodalmát, nem pedig rám és Gustavra, hanem Giorginára és Gustavra. Én semmilyen tervében nem szerepeltem, ami a jövőt illette, sőt, szintem meg is könnyebbült, amikor nem értem haza. Újra megeredtek könnyeim, ám ezúttal a harag könnyei voltak, nem pedig a sértett büszkeségé. Apám könnyedén egy egész armadát a keresésemre küldhetett volna, de mégsem tette, ezért pedig meg kellett lakolnia, hisz mégis csak a lánya voltam, aki az utolsó létező bizonyítéka maradt annak a nőnek, aki az emberséget jelentette sötét lelkében. 

  Mikor újra felébredtem már sötét volt kinn, síri csönd. Lerúgtam magamról a takarót és leevickéltem az ágyról, eltökélve, hogy találok egy fürdőszobát, ugyanis már nagyon kellett vécére mennem. Ahogy kikukucskáltam az ajtón, nagyon reméltem, hogy senkibe nem botlok bele, de még így is éreztem, hogy valaki figyel. Csak hosszú percek bolyongása után láttam meg a falra erősített biztonsági kamerát, amitől azonnal vissza akartam menni a szobámba, de a hosszú folyosón minden ajtó ugyanolyan volt, így nem tudtam eldönteni, hogy honnan is jöttem ki. Halkan káromkodtam, mikor megpillantottam a folyosó végén azt a nőt, aki korábban benn volt nálam és egy fiatal férfit az oldalán. 

  Szerettem volna magam láthatatlanná tenni, hogy elsétáljanak mellettem, de persze nem megy, ugyanis amint közelebb értek, azonnal észre is vettek. A nő ugyanabban volt, mint délelőtt, talán annyi különbséggel, hogy ezúttal kényelmes mamuszt viselt magassarkú helyett. A férfi öltönyben parádézott, inge három gombon ki volt bontva, nyakkendője pedig kötetlenül lógott vállain. Fáradtnak tűnt, szemei alatt finom karikák jelezték mennyire is helyes volt megállapításom. Arcát pár napos borosta fedte, amit inkább nevezhettem szakállnak, de sebaj, mert ez sem vett el jóképűségéből, valamint abból a tényből, hogy mennyi aggodalom gyűlt szemeiben, amint megpillantott és tekintetünk találkozott egy csokor liliom fölött.

- Szép estét, Pearl – köszöntött a nő lágy hangon, amint hozzám értek.

- Igen, önöknek is – mondtam lehajtott fejjel, ugyanis nagyon szégyelltem magam, amiért ilyen állapotban kellett a férfi előtt mutatkoznom, mikor mindig makulátlan külsővel mutatkoztam idegenek előtt.

- Jobban vagy? – szólalt meg a férfi, hangjának ismerős csengése pedig azonnal gyomorgörcsöt okozott, ha lehet megduplázva a már amúgy is meglévőt.

- I-igen – feleltem még csöndesebben, ugyanis emlékeim alapján, itt ő volt a főnök.

- Nem kell félned tőlem, én nem foglak bántani.

- Liam, igazán örülnék, ha biztosítanád a kisasszonyt, hogy itt jó helyen van és nem kell attól félnie, hogy kiteszik az utcára.

- Az igazság...az igazság az, hogy épp arra szerettem volna megkérni a hölgyet, hogy amint lehetséges, hagyja el a házamat – mondta a férfi fáradt hangon, mire mindketten tág szemekkel meredtünk rá, bennem pedig a gyomorgörcs helyét a rémület vette át, ugyanis ha innen kitesznek, akkor nincs hová mennem.

- De kisfiam?!

- Sajnálom, minden kellemetlenséget el szeretnék kerülni, amit ő okozhat. Mindketten tudjuk miről beszélek, ugye? – intézte kérdését hozzám.

  Persze, hogy tudtam miről beszél. Az édesapám, a kegyetlen ember, aki nem tartott már igényt rám, nem volt más, mint Valentine Dragov, a vegasi alvilág egyik nagyura, a hét nagy család egyikének feje, akivel nem sokan akartak ujjat húzni, akármennyire is legyenek bátrak. Mindenki tudta, hogy őrült. Ez a férfi, Liam, pedig nyilván észnél volt akármennyire is szükségtelennek éreztem, hisz ha eddig nem keresett, akkor ezután sem fog.

- Már sokkal jobban érzem magam, köszönöm a vendéglátást. Szeretném használni a mosdót és utána már itt sem vagyok. És ha nem gond, akkor telefonálnom is kellene az egyik ismerősömnek, hogy jöjjön értem, mert....Nem tudom a telefonszámát – hajtottam le a fejem csalódottan.

- Erről hallani sem aka-

- Hagyd, anya. Nem hallod, hogy menni akar a szerencsétlen? Adhatsz neki egy váltás ruhát, meg pénzt taxira, hogy haza mehessen, ugyanis mire innen akár csak a városba is ér gyalog, szerintem vásárolhat magának egy új pár cipőt. Az emeleti fürdő innen a második ajtó, bal oldalt.

- Köszönöm – mondtam csöndesen, majd azonnal sarkon is fordultam és pillanatokon belül már benn is voltam egy kicsi helyiségben, amiben mindössze egy zuhanyzókabin, toalett és kagyló voltak, meg törölköző tartó, amit először nem vettem észre az ajtótól.

  Nem időztem túl sokat, ugyanis el akartam tűnni minél hamarabb. Nem terveztem haza menni, ám az utcán maradni sem volt a legjobb ötlet, tekintve, hogy nemrég is ez okozta a vesztem. A legjobb barátomhoz, Harry-hez szerettem volna menni, de nem tudtam fejből a telefonszámát, a címe pedig gyakrabban változott, mint az időjárás. Szerettem volna legalább vele tudatni, hogy nem fekszem valami árok alján kimeredve, ám esélyem sem volt megtalálni, főleg nem Vegasban.

  Mire kiértem a folyosóra, a szobám ajtaját nyitva találtam, az ágyra pedig egy farmer és egy trikó voltak terítve, valamint egy kopottabb edzőcipő, amiről gyanítottam, hogy nem a kedves hölgyhöz tartoznak, hanem esetleg Liam barátnőjéhez. Fizikai állapotomhoz képest hamar felöltöztem és a cipőket is felhúztam. Hajamat felkötöttem és már kinn is voltam újra a folyosón. Minden lépés fájt, bokáimon a kötés meglazult, az anyag pedig dörzsölte a sebeket, mégsem tehettem meg, hogy időt fecséreljek az újra kötözésre. A lépcsőt elég hamar megtaláltam, onnan pedig a kijárat csak pár méterre volt. Az ajtó mellett volt egy hátizsák, rajta a Pearl felirattal, amit a vállamra rángattam és már kinn is voltam a langyos tavaszi éjszakában. Vissza se néztem, mikor becsaptam magam mögött a nehéz faajtót, hogy egy tágas udvarban találhassam magam. Szerencsémre az egész felhajtó ki volt világítva, mint egy leszállópálya, így nehézségek nélkül sántikálhattam ki az utcára... Vagyis inkább egy elhagyatott földútra, ami a városba vezetett, ám abban a pillanatban csupán távoli fénycsíknak tűnt. 

  Kicsi kellett, hogy visszaforduljak, de ekkor, mintegy végszóra, megérkezett egy taxi, amit nyilván ők hívtak, hogy bevigyen a városba. Kérdés nélkül beszálltam és bediktáltam a címet, de csak találomra mondtam valamit, ugyanis minden jobb volt, mint egy olyan otthonba visszatérni, ahol nem kellettem senkinek. Az út csöndes volt, végtagjaim, ahol sebesek voltak, szép lassan érzéketlenre zsibbadtak, kulcscsontomon a kötést pedig önszántamból szedtem le, mert a póló anyaga folyton dörzsölte. A látvány nem volt a legkecsegtetőbb, de visszanyeltem könnyeimet és csak bámultam kifelé az ablakon.

  A farmer zsebében találtam harminc dollárt, amit oda akartam adni a sofőrnek, de nem fogadta el, vagyis inkább félt elfogadni, ha egészen pontos akarok lenni. Kiszálltam és elköszöntem tőle, majd felmértem, hogy hol is voltam pontosan. Az utca elég elhagyatottnak tűnt, csak minden második lámpa égett és a főúthoz közel nők álltak, lenge ruhákban és autósoknak kínálgatták magukat. Ekkor tudtam, hogy rossz helyen járok. Betévedtem valamelyik strici területére, és annak ellenére, hogy ebben az elátkozott városban minden háztömb más stricihez tartozott, ez különösen lezüllött környéknek tűnt. Ekkor kezdtem el igazán félni.

  Megpróbáltam minél közelebb sétálni a falhoz, minden pillantást elkerülni. Leszegett fejjel mentem, fel sem nézve egy-egy kiáltásra, amit autókból érkeztek, vagy prostiktól, akik azzal fenyegettek, hogy az összes hajam kitépik, ha nem kotródom a területükről. Már majdnem a saroknál voltam, mikor eleredted az eső, ami a sivatagban nem volt meglepő, mármint a derült égből felhőszakadás, ugyanis tavasszal mindig a semmiből jöttek és áztattak el minket. Esernyőm természetesen nem volt, így pillanatok alatt bőrig áztam, ami még egy újabb szép pontja lett az estémnek. Magamban szidtam a szerencsémet és az időjárást és a sivatagot és az esőt és az apámat és Liamet, meg az anyját is, aki igazán nem érdemelte meg, de már annyira elegem volt, hogy azt nem tudom szavakba önteni.

  Már épp átkeltem volna az úton, mikor fényszórók kereszttüzébe kerültem és majdnem elcsapott egy fekete BMW. Halkan sikoltottam, ugyanis az autó két centire a térdeimtől fékezett le. A sofőr azonnal kipattan és olasz káromkodások áradatát zúdította rám. Csak pár szót, mint például a kurvát, vagy a hülye picsát értettem, de az eső és a forgalom miatt a többit nem tudtam kivenni. Apám hatására tanultam meg olaszul és franciául, tehát nem esett volna nehezemre visszaszólni neki, ám abban a pillanatban már semmi erőm nem volt. Teljesen kifáradtam ettől a kevés sétától is, a sokknak köszönhetően pedig még levegőt venni is elfelejtettem.

- Hagyd már azt a szerencsétlen lányt, Alberto! – szállt ki a hátsó ülésről egy idős úr, akit ezer közül is felismertem volna, hisz megannyi fogadásunkon jelen volt, mint a hét nagy család közül is a legnevesebbiknek a feje, Gianfranco Azzará. Abban a pillanatban a nyitott kocsiajtóban állt, kalapja pereméről csorgott a víz, kabátja pedig máris el volt ázva. – Nem látod, hogy nem azt a szakmát űzi? 

- Sajnálom, főnök – húzta össze magát a sofőr.

- Van hová menned, kislány? – kérdezte a férfi felém pillantva, én pedig annyira voltam képes, hogy alig észrevehetően megrázzam a fejem. – Ma este alhatsz a birtokom. Ezzel legalább letudom az idei jótettemet. Holnap majd meglátjuk mit kezdek veled – biccentett, majd visszaszállt az autóba, amit én remegő lábakkal kerültem meg és félig még mindig sokkosan ültem be az idős férfi mellé, nem tudva, hogy mit hoz a holnap, mégis hálásan, hogy nem sokkal rosszabb emberekkel hozott össze a sors.

  Valahogy így kerültem Gianfranco Azzará házába, tele félelmekkel és egy nagy adag bizonytalansággal, mégis hálásan, amiért segített, amikor nem volt kötelessége, sőt, akár ott is hagyhatott volna az utcán, hogy végső elkeseredésemben hazamenjek az apámhoz, elmondjam neki, mi történt és még én kérjek bocsánatot, amiért kimaradtam ennyi ideig. Így ő lett a megmentőm, amit akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen módon tudok neki meghálálni. Nos, nemsoká kiderült...