Negyedik

Aloha!

Megérkezett a legújabb rész, ami kis konfliktust tartalmaz, de így is szeretem. Mert ő is az én bébim, akinek szüksége van a ti szeretetekre is,

Remélem megkapja! Jó olvasást!

Millió puszi!

C.

04.

  A bátyám esküvője holnap lesz, minden kész zsongás és idegeskedés. Louis bejelentette, hogy nem tud hazajönni pár nappal korábban és vigyázni a kicsire, így magammal viszem mindenhová. A torta kész, a terem pompásan van feldíszítve, az ételek tökéletesek, a zenekar fel van készülve, a lánybúcsú tegnap előtt volt, de én nem mentem el, mert Melodie belázasodott és partizás helyett orvosnál voltunk, utána otthon bebugyolálva, órákig beszélve az apjával Skype-on, mire végre elaludt. Borzalmas este volt, de szerencsére már semmi baja és épp egy székről húzza le a selyem pántot, abban a teremben, ahogy a szertartás lesz holnap délelőtt.

  Nekem sajnos túl sok dolgom van, hogy karban tartsam, ezért örülök, hogy tipegő és meg tud állni a lábán, bár ha aludna egy pár órát, annak jobban örülnék. De erre természetesen semmi esély, ha nyűgös kisasszonynak jön a foga, nem alszik rendesen és hiányolja az apukáját, minden nap. Amióta elment kevesebb, mint egy hónapja, egyszer sem találkoztak, csak az interneten keresztül beszéltek, és nekem is be kell vallanom, hogy hiányzik az énekes. Beszéltünk telefonon elég sokat, nem csak a kicsiről, hanem más dolgokról is, amik révén jobban megismertem és szeretnék végre személyesen is beszélni vele.

  Sajnos erre még egy ideig nincs lehetőségem, mert a hétvégén Londonban van a srácokkal, a menedzsmenttel találkoznak valami nagyon fontos ügy miatt. Így rekedtem a káosz kellős közepén egy nyűgös kislánnyal, miközben mindenki akar tőlem valamit, lehetőleg megoldást a problémájára, minél hamarabb. Az ara természetesen mindenből kihúzta magát. Az első koszorúslány pedig szerintem épp a nyelvét dugja le az egyik teremdíszítő torkán. 

- Keira, megjöttek a csokrok! – siet be egy lány.

- Hozzák be őket, tegyék le az előtérben, azonnal kitalálom, hogy mit csinálunk velük – temetem homlokom a jegyzeteimbe.

- Kei – hallom meg Melodie fáradt hangját, ahogy felém tartja apró kezeit, hogy vegyem fel.

- Fáradt vagy, igaz? Sok volt neked a mai nap – emelem fel, majd megpuszilom a homlokát.

- App – nyöszögi.

- Ha hazamentünk, akkor felhívjuk, rendben? – kérdezem, mire bólint. – Addig is szunyókálhatsz egy kicsit. Rád is fog férni, angyalom.

- Keira, megvagyunk! – tér vissza a lány, akit megdöbbent a kicsi látványa, nyilván nem vette még észre.

- Jövök egy pillanat – válaszolom, majd követem az előtérig, onnan egy hátsó szobába, ahol megtalálom az általam keresett dolgot, a babkocsit, amit beküszködtem még reggel. – Pihenj, pindur – súgom, ahogy leteszem a már félig alvó csöppséget, mellé rakva a megfigyelő egyik portját, a másikat pedig magamhoz veszem, hogy tudjam, ha felébred.

  Egy órán át teszem a dolgom, amikor megszólal a telefonom. A kijelzőn Louis neve villog, amit mosolyogva veszek fel, bár fogalmam sincs mit is akarhat.

- Igen?

- Szia, királylány! Hogy haladnak a munkálatok?

- Jobban haladnának, ha itthon lennél és vigyáznál a lányodra.

- Tudom, és sajnálom, de ha ez megvigasztal, akkor este már otthon leszek. De jön velem valaki más is. Remélem nem probléma.

- A barátnőd? - kérdezem, kezdeti izgatottságom azonnal elhal. Megörültem, hogy mégis láthatom, de még az életkedvem is elment, mikor ez a lehetőség felmerült.

- Igen. Nem tudtam lebeszélni, azonban van egy nagy bejelentésem, amit a mai megbeszélésen tudtunk rögzíteni a fejesekkel. Hasra fogsz esni, ha megtudod.

- Már alig várom – forgatom szemeimet, de hangom könnyed marad. Az a nő egy idegbeteg spiné, volt már hozzá szerencsém ez alatt a két hónap alatt, és el kell mondanom, hogy nála rémesebb embert még nem hordott a hátán a föld. Az pedig, hogy eljön, csakis egy dolognak köszönhető, ami pedig az, hogy engem tartson szemmel. 

  Akkor kezdődött, amikor Lousi feltette azt a képet, amin a lábam látszik és ő kilóg a medencéből derékig. A nőnek nem kellett három nap, kinyomozta a számomat, hogy utána hívogathasson, hogy szálljak le a barátjáról. Erről nem szóltam Louis-nak, de már kezd az agyamra menni. Lynda maga az ördög, mindennek a tetejében pedig utálja Melodie-t, ami kölcsönös, ugyanis mikor meglátogatott minket, a kicsi nem hagyta abba a nyűgösködést, míg el nem ment. Hála az égnek hamar ránk unt. De ha Louis-al jön, akkor nem szabadulunk meg tőle fél évig, az is biztos. Ha csak az énekes nem teszi lapátra az úgynevezett barátnőjét, ugyanis kicsit utána nyomozva nagyon kevés anyagra bukkantam róluk, mint egy pár. Néhány cikknél több legalább is nem volt. Persze nem akarok rosszmájú lenni, de Lynda csak dísznek van az énekes oldalán, mert több, mint egyszerű egymás mellett sétálás nem történt a nyilvánosság előtt.

- Ne legyél szarkasztikus, mert ez mindenkit érint. Este találkozunk – mondja, majd gyors elköszönés után bontja a vonalat.

  A nap pedig kellemes bizsergéssel a gyomromban telik, ugyanis minden lepergett órával közelebb kerülök a találkozáshoz főnökömmel. Miért vagyok izgatott? Nem tudom, de hiányzott már, ugyanis csak a hangját hallani nem elég, nagyon nem. Kezdek úgy hangzani, mint valami hisztis feleség, de igazából amikor itthon van, akkor minden könnyebb, jobb és egyszerűen a helyére kerül. Melodie sokkal vidámabb, le se lehetne lőni, ha az apja a közelben van, én pedig boldog vagyok, ha ők is boldogok.

  Két hónap nagyon rövid idő, de máris út tekintek a kis csöppségre, mintha egész életében ismertem volna, ott lettem volna a fontos pillanatokban. Reggel mindig mellettem ébred, mert nem hajlandó az ágyában aludni, amit mondjuk nem bánom, csak nehezebb lesz elszakadnom tőle, amikor majd Louis ténylegesen megnősül, és az új anyuka mellett nekem már nem marad hely az életükben. Persze ez még messze van az énekes bevallása szerint, de ebben nem bízok, ugyanis Lynda nagyon ragaszkodónak tűnik, mint a nátha, amit nem tud kikezelni az ember.

  Otthon vacsorát készítek az érkező vendégeinknek, sajtos brokkolikrémlevest, hozzá egy egyszerű steak-et zöldsalátával, paradicsommal és parmezánnal, desszertnek pedig creme brulee-t. A picinek csirkét készítek, nehogy megfeküdje a gyomrát, e mellé pedig könnyű krumplipürét, ami míg fő addig lefürdetem Melodie-t és jobb ötletem nem lévén adok neki egy marék zsírkrétát, papírokat és az etetőszékbe ültetve engedem, hogy lefoglalja magát, ami igazán tetszik is neki. Én is átöltözöm valami kényelmesebbe, egészen pontosan egy felhő mintás cicanadrágba és egy halvány rózsaszín pulcsiba, lábamra pedig egy pár bundás Ugg’s-ot húzok, mivel utálok mezítláb mászkálni a hideg csempén.

  Este kilenc is elmúlik, mikor fényszórók világítanak be a nappaliba, ahol a kis prücsökkel Micimackó kalandjait nézzük. Mintha tudná, hogy ki ért haza, Melodie minden figyelmét az ajtóra szegezi, nem is foglalkozva tovább a tévével, amit meg is értek, ugyanis valami hasonlót teszek én is. Öt percbe telik, mire nyílik a bejárati ajtó, Louis és Lynda pedig fáradtan sétálnak be, különböző arckifejezésekkel. Azonnal felpattanok és a kicsivel az ölemben a köszöntésükre sietek.

- Appa!! – kiáltja boldogan Melodie, majd apja felé nyújtózkodik, aki ledobva minden cuccát átveszi kislányát.

- Felvinnéd ezeket a hálószobánkba? – fordul felém Lynda, majd a nehéznek tűnő bőröndök felé gesztikulál a lábai körül.

- Nem a francos bejárónő vagyok, vidd fel, ha nem tetszik idelenn! – mordulok rá, de Louis kérlelő pillantásának nem tudok ellenállni, szóval megteszem.

  Az egész vacsora ilyen hangulatban telik. Lynda ócsárolja a főztömet, én majdnem rászólok, de aztán megérzem Louis kezét az enyémen és tartom a szám. Aztán a második fogásnál rákérdez a csirkére és nem hagyhatom ki a kioktatást, mert nem hiszem el, hogy azt gondolja, a kicsinek is lehet ilyen nehéz ételeket enni, mint nekünk. Az énekes pedig akármennyire próbálja, nem tudja elrejteni mennyire is szórakoztatja a modell tájékozatlansága. Kénytelen köhögni egy keveset, hogy ne nevessen fel. A desszert szerencsére osztatlan sikert arat, még annak a szipirtyónak is ízlik, bár már bánom, hogy nem tettem bele egy kis rovarirtót, mert az az arc, amivel hozzáfogott majdnem elvette az étvágyam.

  Később, mikor már mindennel kész vagyok és a szobámban készítem elő a holnapi esküvőre a ruhámat, valaki kopogtatni kezd az ajtómon. Köntösben vagyok, hidratáló algás maszkban, de gondolkodás nélkül ajtót nyitok, hisz ebben a házban sajnos senkit nem foglalkoztat, hogy épp mi van rajtam. Louis áll előttem, pizsamanadrágban és pólóban, haja egy pillangós csattal van felfogva a szeméből, karjaiban pedig Melodie ül. Amint meglát felém nyújtózik, én pedig átveszem és elállok az ajtóból, hogy az apukája be tudjon jönni.

- Nem akart elaludni, szóval gondoltam nem baj, ha áthozom egy kicsit – jelenti be a férfi csöndesen.

- Egyáltalán nem gond, de le kellene mosnom ezt magamról, mielőtt összekenem – utalok a maszkomra, mire elvigyorodik és minden további nélkül újra karjaiba veszi egyetlen pici lánykáját.

- A nagy bejelenteni valóm. Ha kijöttél elmondom – mondja, miközben én a fürdőben mosom tisztára az arcom.

- Majd’ szétvet a kíváncsiság.

- Le kell szoknod a szarkazmusról. Árt a szépségnek.

- Szóval? – lépek újra a szobába, leoltva a villanyt a kicsi fürdőben, ami hozzá járt.

- Mint tudod, megbeszélés volt a fejesekkel ma. Megmondtam nekik, hogy nem akarom tovább titkolni a gyermekem. Először persze tiltakoztak, de utána jött Niall és kiállt mellettem. Megfenyegette őket, hogy kilépünk a One Directionből, ha nem engednek nyilvánosan mutatkozni vele, szóval kénytelenek voltak belemenni.

- Ez fantasztikus! – csillan fel a szemem és nyakába vetem magam, persze vigyázva a máris alvó csöppségre. Valami azt súgja, hogy annyira nem is hiányoztam én neki, csak egy indok volt, amivel átjöhetett.

- Igen, szóval mostantól az összes közös képünket megosztom. Azt akarom, hogy a világ lássa az én hercegnőmet.

- Büszke vagyok rád – súgom a fülébe és miközben elhúzódom egy lágy puszit nyomok az arcára.

- Khm...Köszönöm, igazán sokat jelent ez a lépés számomra. Nem gondoltam volna, hogy meg fog történni, de tessék, itt vagyunk. Mostantól kezdve nem kell aggódnom, hogy ki lát és ki nem. Ez életem egyik legboldogabb napja.

- Akkor gondolom holnap nem fogtok itthon ülni, míg én az esküvőn leszek, hanem kimentek a városba.

- Szerintem az lesz. Már most alig várom.

- Átviszem a szobájába, ha akarod megvárhatsz – veszem kézbe Melodie-t, akit visszaviszek az ágyikójába és betakargatom, hogy egy jó éjt puszival magára hagyjam.

- Megvártalak. Mi a jutalma a jó kisfiúnak? – pislog rám Louis az ágyamon henyélve.

- Nem tudom, attól függ a jó kisfiú mit akar – fekszek mellé, egy percet sem gondolkodva, hogy ez helyes vagy sem.

- Esti mesét.

- Kérd meg a barátnődet. Biztosan szívesen gondodat viselné, ha megkéred.

- De ő nem ilyen finom puha, mint te – fészkelődik egészen közel, majd ráfekszik a hasamra és felém fordul, majdnem illetlenül lefejelve a melleimet. Még a gondolattól is elvörösödöm.

- Még szerencse – morgom.

- Hiányzott, hogy itthon legyek veletek. Az a hét egy hónapja fantasztikus volt...Fantasztikus vagy.

- Te meg esetleg részeg?

- Dobni fogom Lynda-t – jelenti be minden további felvezetés nélkül, ezzel alaposan meglepve.

- De ti...Én azt hittem komolyodott a kapcsolatotok.

- Nem. Egyáltalán nem szeretem, nem akarok tovább vele lenni.

- Ez a nap, ahogy elnézem a nagy felfedezések napja lett – kezdek játszadozni ujjaival, amiket szép lassan, észrevétlenül összefűz az enyémekkel. Francba a selymes bőrével és a bizsergető érintésével.

- Igen, határozottan – súgja.

- Vissza kellene menned a szobátokba, mielőtt őrjöngve beront és felkelti a kicsit a másik szobában. Csodálom, hogy egyáltalán elaludt ilyen könnyen.

- Hosszú napja volt neki is.

- Igen, teljesen kifáraszthatták a tipegő teendők – ironizálok, de pontosan tudom, hogy mennyire kifárasztotta a kicsit az egész nap, főleg mióta alig alszik a fogai miatt. Szerintem csak az apjára volt szüksége.

- Biztosan nem maradhatnék?

- Nagyon biztos. Pattanj és menj vissza, mert ott vár a BARÁTNŐD.

- Rendben, de holnap ugye még találkozunk, mielőtt elmész az esküvőre?

- Csak reggel kilencre megyek, Melodie viszont hétkor, ha nem hamarabb, szóval még reggelit készítek neki, csak utána megyek.

- És láthatom milyen ruhában leszel holnap?

- Nos, napközben a szertartáson egy fehér koktélruha lesz rajtam, este pedig egy fekete, combközépig majdnem átlátszó csipke, onnan lefelé pedig bézs tüll.

- Azta... Mutasd meg – néz rám esdeklően, aminek nem tudok ellenállni, szóval lassan felállok és a szekrényemhez sétálok, majd kiveszem belőle a vállfára akasztott ruhát. Magam elő tartom, hogy aztán mosolyogva figyeljem, ahogy nagyot nyel.

- Tetszik? – kérdezem bizonytalanul.

- Tökéletes...

- Azért ne ájulj el, ez csak egy ruha, semmi különleges nincs rajta.

- Biztosan káprázatosan áll. A menyasszony meg fog sértődni, mikor meglátja, hogy nem ő a legszebb az estélyen.

- Gondoskodtam róla, hogy ne legyek a reflektorfényben – fordulok meg, hogy visszategyem a ruhát a szekrénybe, de megállít.

- Vedd fel – kéri száraz, szinte nyers hangon, amitől kiráz a hideg. Ez nem normális reakció.

- Késő van, holnap pedig sok dolgom lesz. Szerintem aludnom kellene.

- Csak két perc. Kérlek szépen... Úgysem fogom látni rajtad, esetleg képen. 

- De tényleg csak pár perc, mert fáradt vagyok – indulok meg a fürdőbe, ahol magamra kapok egy bugyit és fekete melltartót, majd gyorsan a ruhát is, ami tökéletesen illeszkedik rám.

  Pár pillanatig nézem magam a tükörben, aztán úgy döntök, hogy inkább felfogom hajamat, mert úgy jobban áll, kihangsúlyozza nyakam ívét. A ruhám felső része rám tapad, mély dekoltázsa előnyösen adja ki melleim formáját, talán kicsit túlságosan is. Az átlátszó tüll alól kitűnnek lábaim, amiket imádok, hisz hosszú órákat töltöttem az edzőteremben, hogy ilyen legyen. Végül kisétálok a szobába, ahol Louis konkrétan tátott szájjal bámul rám rám. Azonnal feláll az ágyról, hogy egy magasságban lehessünk.

- Káprázatosan áll – préseli ki magából nehézkesen, amivel sikerül teljesen zavarba hozzon.

- Ne mondj ilyet – tűrök egy kiszabadult tincset a fülem mögé, a szobát pedig túl kicsinek érzem, a levegő túl forrónak tűnik, a pillantását pedig szinte vetkőztet.

- Gyere közelebb – nyúl felém, én pedig tenyerébe fektetem kezeimet, hogy olyan közel húzhasson magához, hogy érezhessem forró leheletét nyakamon. – Lélegzetelállítóan festesz ebben a ruhában – súgja fülembe, amitől kiráz a hideg. Fenne vinné el...

- Lou-is... Kérlek... Ezt nem szabad – húzódom el épp csak annyira, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem is csinálok semmit. Lehet, hogy szakítani akarok Lynda-val, de nem fogom megcsalni. Viszont amint vége, szeretnélek jobban megismerni. Ha lehet még ennél is jobban. Azt akarom, hogy veled komoly legyen, mert látom, hogy mennyire jól kijöttök Melodie-val, és olyan szép vagy és mindig megnevettetsz. Már akkor többet akartam, mikor először felhívtatok és láttam, hogy csupa alma a hajad, de nem bántad.

- Nem mondhatsz ilyenek, amikor nem töltöttünk együtt többet pár hétnél. Sőt még annyit sem...

- Viszont majdnem minden nap beszéltünk telefonon vagy Skype-on és olyan jó volt hallani a hangod. Keira...

- Azt sem tudod miről beszélsz...Louis...

- Ha még egyszer kimondod a nevem a nadrágomba fogok élvezni – szalad ki a száján, pillantásom pedig azonnal nadrágjára téved, ami el is árulja az énekest.

- L...Most inkább menj el. Nem akarom, hogy butaságot csináljunk... Kérlek...

- De...ugye...Ha szakítottam Lynda-val, akkor nem fogsz eltaszítani?

- Akkor nem. De tisztességtelen lenne vele szemben. Ugye megérted?

- Szerencse, hogy legalább egyikünk tud józanul gondolkodni... – mosolyog félszegen. – Most pedig megyek és elintézem a kis problémámat – mondja és gyorsan homlokon puszil, majd kiviharzik, engem magamra hagyva, a kuszának is csak enyhe finomítással nevezhető gondolataimmal. Köszönöm, Louis... Tényleg nagyon köszönöm.