Első

Aloha!

Visszatértem zarándoklatomból, ami igazából a nemzetközi kapcsolatok útvesztőjébe kalauzolt, bár már nagyon elegem van belőle, ezért úgy döntöttem, a lustaságom legyőzöm és hozok nektek egy kis olvasni valót, ha tetszik, ha nem. Na jó, ez kicsit túlzásnak hangozhat, de megengedhetem magamnak a drámaiságot, vagy nem?

Remélem tetszeni fog nektek ez a novella, mert tényleg egy fluff az egész, minden eget rengető bonyodalom nélkül. A blog kinézete egyelőre ilyen egyszerű marad, mert nincs időm nagy átalakításokba verni magam, de alakulunk lassan.

A történet címe egyelőre legyen titok, mert még számomra is az.

Millió ölelés és puszi!

C.

01.

  Unottan ülök kávém fölött, a napilapot olvasgatom, egészen pontosan az állás hirdetéseket. Három hónapja nincs munkám és jelenleg ott tartok, hogy bármit elfogadnék. Így jár az ember, ha elvégzi az egyetemet, dolgozni szeretne, de mivel nő, ezért ahogy találnak jobbat, máris kipenderítik. A gyakorlati tudást illető hiányosságaimra hivatkoztak, de nyilván semmi köze hozzá. Végzettségem szerint könyvelő vagyok, de kinek kellene egy tényleges könyvelő, aki frissen diplomázott? Megmondom...Senkinek. 

  Így lehet, hogy szombat délután, pizsamában, borzosan, egy hatalmas bögre kávé kíséretében lapozgatok és kutatok, miközben a tv halkan zúg a háttérben. Kinn zuhog az eső, Doncaster-t pedig már egy hete szinte megállás nélkül áztatja. Még kimenni is lusta vagyok, pedig találkoznom kellene Adrian-al, a bátyámmal, aki nősülni készül és szeretné, ha én foglalkoznék az esküvő megszervezésével. Ezért akar minden áron találkozót összehozni az arával, Christina-val. Persze, beleegyeztem, de akkor még nem gondoltam, hogy teljes állású esküvő szervezőnek kellek, nem pedig kisegíteni, szóval amennyire lehet kerülöm az ingyen elvégzett munkát, hisz bátyusom szerint ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Igen, határozottan örülök neki, hogy rám hárul az összes átkozott munka, még a mellé, hogy állást kell találnom, lehetőleg sürgősen, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, vagy lakótársat is kereshetek, ha nem akarom elveszteni a lakásomat.

  A hirdetések között rábukkanok a tökéletesre. Egy éves kislány mellé keresek dadát, hosszabb időre. Tel: (01302) 539245. Remélem még nincs jelentkező a posztra, ugyanis ez a legjobb munka, a legkevesebb gonddal járó és amúgy is szeretek gyerekekkel foglalkozni. Szóval azonnal megfogom telefonom és tárcsázom a számot.

- Igen? – szól bele egy kedvesnek tűnő, fiatal lány.

- Az állás hírdetés miatt telefonálok. Ez a szám volt a rovatban, szóval remélem nem rossz helyre telefonálok.... – habogom fülig pirulva. Francba...

- Jó helyre telefonál. A nevem Lottie és az állás még nincs betöltve. Ha esetleg megkaphatnám a nevét az nagy segítség lenne.

- Jaj persze... Keira Davenport.

- És tudnánk találkozni valahol egy állásinterjúra?

- Termé-természetesen. Amikor önnek megfelel. – Mosolygok, hisz ekkora szerencsém is csak nekem lehet, hogy nincs elfoglalva a hely, ráadásul ilyen gyorsan megy a megbeszélés is.

- Ma délután a Carter’s-ben ötkor?

- Tökéletes – válaszolom, majd gyors köszönés után bontjuk a vonalat.

  Azt mondhatom, hogy elégedett vagyok magammal. Az órát elnézve van egy órám elkészülni és odaérni, szóval nyugodtan lehetek lusta, amennyit csak akarok. Megiszom a kávém, elmaszkírozom a fejek az újság címlapján és kiválogatom a ruháimat, mielőtt zuhanyozni mennék. A forró víz alatt is elidőzök, talán kicsit sokáig is, ugyanis kapkodva kell sminkelnem és öltözködnöm, hogy odaérjek a megbeszélésre. Farmer és spagetti pántos felső mellett döntök, hozzá bézs zakót és félcipőt. A sminkem is minimalista, nem akarok olcsónak tűnni.

  Beszállok az ezer éves Mustangomba, ami fiatal korában mesésen nézett ki, azonban mára leharcolt és haldokló lett. A belsejének azonban vadonatúj bőr illata van, ugyanis az előző barátom odáig jutott a kocsi felújításával, hogy a huzatokat kicserélte a székeken, meg a műszerfalat átalakíttatta, utána megcsalt. Szomorú történet, de állásinterjú előtt nincs kedvem visszaemlékezni erre az időszakra. Inkább felbőgetem a motort és kihajtok az utcára, hogy megtegyem a negyed órás utat a kávézóba.

  Csak akkor jut eszembe, hogy azt se tudom kit keresek, amikor megérkezek és a helyet tömve találom. Logikusan olyanokat keresek, akik elég fiatal, hogy az övé legyen a hang, de hát tele van a hely olyanokkal, azonban egy sarokban megakad a szemem egy fiatal, talán 20 éves lányon, aki egy kislány mellett ül, akinek barna fürtjeiben méhecskés csatok vannak. Fogadni merek, hogy őt keresem. Nagyot nyelve közelítem meg őket és félénken szólalok meg.

- Lottie? – kérdezem felkészülve rá, hogy tévedtem, de csak kedvesen rám mosolyog és elégedetten végig mér.

- Nyilván Keire. Nagyon örülök – áll fel és kezet nyújt. Alacsony, karcsú lány, hosszú platina szőke hajkoronával. Ajkai teltek, szemei pedig jég kékek. Nagyon szép, talán túlságosan is sok sminket visel, de persze ki vagyok én, hogy ítélkezzek.

- Igen, én lennék.

- Foglalj helyet. Hadd mutassam be neked Melodie-t, az én tündéri keresztlányomat – mutat a kicsire, aki csokis orral integet nekem, amitől én elolvadok. Lottie-hoz hasonlóan kékek a szemei, haját pedig nyilván a szüleitől örökölte.

- Szia, kicsi lány – nyúlok keze után, de elfordul és az asztalon lévő kanálnak szenteli minden figyelmét, amit marokra fog és megpróbál a szájába tenni, de csak az orráig jut vele. Innen a csokifolt.

- Ne aggódj, nem szereti az idegeneket.

- Semmi baj – legyintek mielőtt leadnám a rendelésem, mandulás forró csoki.

- Szóval, mesélj magadról, mindent tudni akarok.

- Oké, Írországban születtem, Dublinban. A szüleimnek péküzletük van, egy bátyám va, akinek az esküvőjét én szervezem jelenleg. Könyvelőként végeztem, de kirúgtak, mert jött egy jobb munkaerő és rám nem volt szükség. Azóta munkát keresek, amit megtaláltam remélem.

- És mennyi időt tudnál a kicsivel tölteni?

- Amennyit kell.

- Lehetőleg minden nap reggel héttől lefekvés utánig. Nekem dolgoznom kell hétfőtől és nem tudom Mel-re vigyázni. Ezért adtam fel a hirdetést.

- Nos, én pont nagyon ráérek, ha nem gond, hogy néha magammal kell vinnem tortakóstolóra, vagy teremnézőbe.

- Szerintem nem gond. Én engedélyt adok rá, ha elvállalod a munkát.

- Természetesen elvállalom, biztosan jól ki fogunk mi jönni, de azért szeretném megkérdezni, hogy mi a helyzet a szüleivel.

- Az apja folyton üzleti úton van, az édesanyja pedig..az édesanyja elhagyta, mikor megszületett.

- Értem. Sajnálom...

- Nem kell, ő fel se fogja még.

- De majd később kérdezgetni fog.

- Erre egyelőre kár gondolni, csak arra kell koncentrálni, hogy egészséges és boldog legyen a kis hercegnő. És ne nyelje le a kanalat – veszi el keresztlányától az evőeszközt, akinek idő közben sikerült a szájába venni, annak ellenére, hogy nagy, félig sikerült begyűrje.

- Mikor kezdenék?

- Amint aláírtad a szerződést. De előtte beszélned kell a bátyámmal Skype-on. Azt mondta szeretné látni, hogy ki vigyáz a lányára a jövőben.

- Rendben. Mikor beszélhetek vele?

- Akár ma is, de csak nálunk lehet, otthon. És lenne egy nagyon nagyon fura, de szerintem szükséges kérésem.

- Oké... – vonom fel a szemöldököm.

- Én Párizsban dolgozom, szóval be kellene költöznöd a házba, hogy ne legyen a kicsi egyedül – hadarja levegővétel nélkül.

- Ha ez kell, akkor természetesen beköltözöm – válaszolom automatikusan, mire felderül az arca és ügyetlenül megölel.

  Azt sem engedi, hogy befejezzem a forró csokimat, fizetünk és miután bepakoljuk a babakocsit a csomagtartómba, ő beül a kicsivel a hátsó ülésre, hogy onnan diktálva a menetirányt babázzon kicsit még. A ház a városon kívül van, hatalmas és elegáns, kicsit ódon, mégis remekmű az egész. Ahogy behajtunk a felhajtón még inkább elcsodálkozom a növényeken, a szobrocskákon és mindenen. Futónövények kúszták be a ház falát, az ablakokat pedig zsalugáterek védik.

  Leparkolok és bemegyünk a házba, ami benn még szebb és otthonosabb, mint hittem. Meleg színek, vidéki elegancia és játékok mindenhol. Az előszobában, a nappaliban, még a lépcsőn is, amin védőrácsok vannak, nehogy a tipegő leessen. Amint beérünk Lottie a nappaliba kísér, ami kanapéből, házimozi rendszerből és könyvespolcokból áll, valamint egy kisányból és egy felfújható medencéből, ami tele van színes labdákkal. Ebbe helyezi bele a kicsit, majd ad további játékokat a kezébe. Melodie vidáman ugrándozni kezd és amint beül a labdák közé lefoglalja magát.

- Lehozom a laptopom, remélem Lou fenn van és tudunk beszélni – rohan el, kettesben hagyva minket a picivel.

Leülök a medence mellé és onnan figyelem. Egy nyulat tart a kezében és egy gyermek szadizmusával épp a szájába szeretne belenyúlni, de nem sikerül neki.

- Ha minden jól megy kicsike, akkor én leszek a dadád. A nevem Keira, picuri – magyarázok neki, mire felém fordul és mosolyogva rám néz, majd ügyetlenül feláll és hozzám sétál. Először meglepődöm, de aztán átadja a játékot és cserébe vár valamit. Lenyúlok és felveszem az első kezembe kerülő játékot, de nem kell neki. – Kis díva – nevetek halkan, majd ujjammal megpöckölöm az orrát, amitől nevetni kezd és a kezem után kap, majd attól fogva húzni kezd. – Nem hiszem, hogy bele kellene másznom. Túl nagy vagyok én ehhez.

- Gyere – nyüstöl, majd végül beadom a derekam és mire Lottie leér a laptoppal én már derékig ülök a színes labdákban, ölemben a kislánnyal, aki hihetetlenül hamar a bizalmába fogadott és épp a kibontott hajammal babrál.

- Louis, ő a dadajelölt! – szólal meg a lány, mire felkapom a fejem és a nyitott géppel találom szembe magam, ahonnan egy álmos férfi néz rám, lustán mosolyogva. Természetesen azonnal felismerem és majdnem leesik az állam.

- Te...te...Louis TOMLINSON vagy!? – kérdezem sokkolva.

- App! – integet a monitor felé Melodie vidáman.

- Szia prücsök! Tetszik neked a néni?

- Igen! – tapsikol, majd visszatér a hajamhoz, amivel remekül elvan, már telepakolta csatokkal.

- Üdv! Lottie már beavatott, hogy miben egyeztetek meg, abból pedig, hogy máris megengedted a lányomnak, hogy teletegye a hajad mindenfélével megmutatja, hogy el fogod kényeztetni, remélem nem kell csalódnom.

- Kényeztessem el? – kérdezem meglepetten.

- Igen, kérlek. Csak annyira, amennyire én tenném – kacsint és a kicsi újra rá figyel, kezét a monitorra téve.

- Gyere... – gügyögi mosolyogva, mire Louis arca elkomorodik.

- Sajnálom prücsok, de csak egy hónap múlva tudok haza jönni. Addig megígéred apának, hogy jó kislány leszel?

- Azt hiszem bátyus, hogy a kis ördögfióka meg fogja bolondítani Keira-t – nevet Lottie.

- Azért remélem nem. Most viszont mennem kell, mert holnap dolgozom. Vigyázzatok magatokra! Szeretlek prücsök.

- App – integet a kicsi szomorkásan, de hamar legyűri, miután vége lesz a beszélgetésnek és visszatér a fodrászkodáshoz.

  Végül maradok egész lefekvésig és segítek Lottie-nak mindenben, hogy beleszokjak a rutinba, ha már úgy is egyedül fogok maradni a kicsivel. Megfürdetjük a hatalmas sarokkádban a földszinti fürdőben, majd felvisszük a lakosztálynak is beillő gyerekszobába, ahogy egy tündéri baldachinos ágyikóba fektetjük a már féig alvó hajas babát. A szoba fehér és halványsárga, bár inkább a fehér dominál. A falon kézzel festett motívumok, virágok és miegymás. Lottie árulja el, hogy a falakat Louis bandatársának felesége festette, akinek galériája van Londonban és Los Angelesben, de az ideje nagy részét a franciaországi birtokukon tölti, szóval nehéz volt rávenni, hogy jöjjön haza, míg kidekorálja a helyiséget.

  Miután Melodie elalszik lemegyünk a nappaliba kicsit még beszélgetni. Teát főz nekem és kekszet hoz, amit nassolva megbeszélünk egy csomó dolgot, amit szerintem le kellenne jegyzetelnem, de későn gondolok erre, ugyanis épp az orvosi vizsgálatok rendszerességéről beszél, majd tér át élesen valami totál másra, aminek talán köze van a gyerekműsorokhoz, de elvesztem a fonalat és csak bólogatok.

  Nagyjából este tíz van mire végre haza érek, de nem vagyok fáradt. Keresek valami filmet és egy pohár bor kíséretében nézni kezdem. El kell teljen legalább fél óra, mire realizálom, hogy mi is történt ma és, hogy kivel beszéltem Skype-on. Ahogy ez az információ eljut az agyamig majdnem visszaköpöm az italomat a pohárba. Bambán mosolygok magam elé és visszaidézem az arcát, ahogy a kislányához beszélt, azt a mérhetetlen szeretetet, ami a hangjában bujkált, miközben nézte a gyermekét, akiről a világnak fogalma sincs. Egyáltalán senkinek a családon kívül. Még csak bele se merek gondolni, milyen lehet, ha titkolnod kell a saját gyermekedet mindenki elől, nehogy megbolygassa a világ rendjét. Ha a rajongók megtudnák biztosan kiborulnának, hisz Louis sosem volt házas, legjobb és elég hiányos tudásom szerint legalább is. De még mindig tévedhetek.

  A kicsi édesanyjáról gondolkodom fürdés közben, de nem tudom megérteni, hogy tudta otthagyni őt, amikor egy angyal Melodie, aki minden szépet és jót megérdemel a világon. Mire az ágyamba kerülök már máson jár az eszem, egészen pontosan a bátyám esküvőjén. Kedden lesz a tortakóstoló, amire természetesen nekem kell menni, mert az ra nem ér rá. Hurrá... Torták halmazára gondolva merülök álomba, hogy hánykolódva szenvedjek egész éjszaka, egy talán még soha nem látott kék szempártól vigyázva, amitől még kevésbé tudok aludni, mint addig.