Második

Aloha!

Megérkezett a novella második része, ahol tovább folyik a cukiság és ha cukorbetegek lesztek, kérlek ne keressetek meg orvosi számlákkal, mert egyelőre C vitaminra sincs pénzem, köszönöm a megértést. Remélem tetszeni fog nektek, és hagytok véleményeket ^^

Millió ölelés és puszi!

C.

02.

  Csinos akartam lenni az első munkanapomon, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme, ha egy tipegő kisgyermek után kell mászkálnom egész nap, akkor tökéletesen fölösleges kicsípnem magam. Így kötöttem ki kantáros nadrágban és lenge virágos ingben, befont hajjal a Tomlinson rezidenciára reggel hatkor, hogy ki tudjuk kísérni Lottie-t a reptérre. Még egyszer mindent elmond, nehogy elfelejtsem, majd átadja a szerződésem, hogy írjam alá és végül búcsút intünk egymásnak, hogy kettesben maradjak a kocsi hátsó ülésén szendergő Melodie-val.

  Hazafelé beugrok a közértbe, hogy vegyek pár dolgot, amire szükségünk lehet, majd visszamegyek a hatalmas üres házba, amit csak a mienk. Ha kamasz lennék, akkor hatalmas partit rendeznék, így viszont a napplaiba pakolom le a cuccaim és míg Mel alszik, addig még tervezgetem kicsit az esküvő részleteit. A színek már meg vannak beszélve, fehér és arany lesz, az asztalokon pedig magas vázákban fehér és halványsárga virágcsokorok. A zenekar le van foglalva, a meghívók kiküldve, a templomi dátum és az anyakönyvvezető is le van beszélve, már csak az ara ruhája hiányzik, a torta, a fix menü, meg hasonló ki apróságok, amin az egész állhat vagy bukhat.

  A napot szinte teljes egészében játékkal töltjük és azzal, hogy elkényeztetem a kis csöppséget, amennyire csak lehet. Nem áll szándékomban magamhoz édesgetni, de ha kedveljük egymást, akkor az csak jó pont a következő hosszú időt nézve, amit együtt fogunk még tölteni. Mesét nézünk, amire nagyon odafigyelek, hogy ne valami vacak legyen, amivel manapság tömik a gyerekek fejét, hanem valami régebbi Disney film, aminek még van is értelme és mondanivalója. Végül a Hamupipőke mellett körünk ki, amit almapüré és keksz mellett nézünk végig. A vicces jeleneteket van, hogy megérti és nevet, amikor pedig a lány sír, akkor szomorúan nézi a képernyőt. Egész végig az ölemben ül és az elé lógó fonatom végével játszik, ha éppen nem kézzel tömi magába az ételt, amit utána hajamba ken. Gusztustalan meg kicsikét egészségtelen is, de odafigyelek, hogy hajszál ne kerüljön a kezére, azon kívül azonban az én véleményem szerint egy kis kosz csak segít a gyermek immunrendszerét erősíteni.

  Estefelé kicsit nyűgös és az apukáját szeretné látni, ezért úgy döntök, nem akkora probléma, ha felhívjuk Skype-on, még akkor is, ha nem veszi fel, vagy valami, hisz fogalmam sincs igazából hol is van jelenleg, szóval akár hajnali kettő is lehet nála. Szinte azonnal fogadja a hívásunkat és mosolyogva hunyorít a kamerába. Kócos és borostás, de ettől eltekintve minden okénak tűnik vele. Fekete trikót visel, hozzá pedig melegítő felsőt.

- Mi újság, prücsök? – kérdezi a kislánytól azonnal, akinek arca felderül apja hangjának hallatán és örömében belemászik a kamerába és megpuszilja a képernyőt.

- Szia App – gagyogja a pici, mire Lous felnevet.

- Jól szórakoztál ma Keira-val? 

- Igen – válaszol egyszerűen, majd visszamászik az ölembe és onnan nézi édesapját, aki gyengéden mosolyog rá, látszik mennyire hiányzik neki a kislánya.

- Filmeztünk és kikísértük Lottie-t a reptérre. Remekül szórakoztunk, nem volt gond Melodie-val – magyarázom, mire Louis figyelme felém fordul, de nem csak egy pillanatra, egészen azt érzem, hogy itt ül velem szemben és várja, hogy folytassam. Jeges kék szemei áthatóan fürkésznek, szinte a hideg is kiráz. – Holnap azt terveztem, hogy elviszem tortakóstolóra a bátyám esküvőjéhez, utána pedig sétálunk a városban egy kicsit és talán, de csak talán, beugrunk egy forró csokira valahol.

- Remekül hangzik. Csatlakozhatok? – kérdezi, ezzel pedig teljesen meglep. Arra számítottam, hogy valahol Kuala Lumpurban van épp.

- Miért, megoldható?

- Londonban vagyunk két napig. A holnap délutánom szabad és amúgy is terveztem, hogy hamarabb is hazamegyek, mint egy hónap, hogy meglepjem a hercegnőmet.

- Biztosan nagyon örülne neki Melodie – tűrök egy tincset közben a fülem mögé, de fölösleges, ugyanis Mel azonnal ki is húzza és tekergetni kezdi.

- De akkor sajnos a parkot ki kell hagynunk, mert nem láthatnak együtt a lányommal – mondja elkomorodva, hangjából pedig mérhetetlen fájdalom árad, amitől a szívem összeszorul.

- Nem baj, majd kitalálunk valamit – mosolygok rá biztatóan.

- Kilencre a birtokon leszek, ha így megfelel.

- Tökéletes. A kóstoló délben van, bőven lesz időnk ödaérni, persze ha nem baj. Mármint mehetek egyed-

- Senki nem megy egyedül. Az alatt a fél perc alatt, míg kinn vagyunk remélhetőleg senki nem lát meg. Ennyi kis rizikót bevállalhatok.

- De tényleg mehetek egyedül, és addig ti apa-lánya időt tölthettek együtt.

- Ne beszélj butaságot. Esetleg találkozunk ott és az nem lesz feltűnő.

- Ez jobban tetszik. Nem akarom, hogy bajba kerülj miattunk.

- A lányomról beszélsz. Miatta bármekkora bajt felvállalnék, ha azt jelentené, hogy találkozhatunk. Már nagyon hiányzik az én kis hercegnőm.

- Értem – válaszolom kurtán és az ölemben ülő kicsire nézek, aki elaludt ez alatt a két perc alatt, felsőmet szorítva.

- Már most szeret téged. Kötődik hozzád, bár ez szokatlan. Lynda-t fél év alatt sem tudta teljesen megszokni. Még most is néha felsír, ha több időt kell együtt töltsenek.

- Lynda?

- A barátnőm, de nem igazán jönnek ki jól.

- Ha majd összeházasodtok, akkor majd megszokja az évek alatt.

- Jaj, ennyire nem komoly a dolog – szabadkozik elpirulva.

- Szerintem le kellene fektetnem Melodie-t, mielőtt teljesen hozzám nő és egész este rajtam alszik.

- Holnap találkozunk, Keira – köszön el kedvesen. – Adj egy puszit a hercegnőmnek helyettem

- Meglesz! – integetek neki, majd bontom a vonalat.

  Lecsukom a laptopot és eldőlök a kanapén, Melodie-t magammal rántva, így karjaimban fekszik, kényelmesen elterülve hasamon és mellkasomon. A díszpárnák nagyon kényelmesek, lábaimat pedig kinyújthatom, ezzel is kényelmesebbé téve a helyzetemet. Akarva akartalnul így alszom el, meg sem ébredve hajnali kettőig, amikor a kicsi mocorgása riaszt fel.

- Fel kellene vigyelek a szobádba, igaz? – kérdezem félélomban. – Vagy alhatunk itt is, a kanapén, ha akarod. Kihúzom és elférünk kényelmesen. – Hangom rekedt, mozgásom pedig megfelel egy nyugdíjjasénak, aki elfelejtette bevenni a reuma gyógyszerét, de nagy nehezen megoldom a dolgot, kinyitva a kanapét, ezzel megduplázva a rendelkezésre álló helyet. Lassan viszamászok a kicsi mellé és újra álomba merülünk, ezúttal kicsit távolabb egymástól, de fél perccel később a csöppség már újra az ölelésemben van, szorosan bújva hozzám.

  Reggel kilenc körül ébredek, édes palacsinta és tea illatára. Kisebb sokk ér, mikor észreveszem, hogy Melodie nincs mellettem, szóval villámgyorsan felkelek és az illatok irányába sietek, remélve, hogy magyarázatot kapok. Az etető székben megtalálom a kicsit, előtte egy tányéron amerikai palacsinta darabjai, amiket kezével pakol kicsi szájába. A sütőnél pedig olyan látvány fogad, ami majdnem arra késztet, hogy visszafussak a nappaliba. Louis Tomlinson minden szégyenérzet nélkül süti a palacsintákat egy szál melegítő nadrágban, nedves hajjal és rekedten énekelve, teljesen belefeledkezve abba, amit csinál.

- Kei! – szólít meg Melodie, mire édesapja felkapja a fejét, hogy leplezetlenül végigmérjen.

- Jó reggelt – köszönök félénken.

- Szia! Remélem nem baj, hogy elraboltam a lányom, de nem akartalak felébreszteni, olyan édesen aludtál. Mármint nem bámultalak, miközben aludtál, vagy valami, csak izé...Tudod...

- Tudom – válaszolom mosolyogva és a pulthoz sétálok, hogy levegyek a tányérról egy palacsintát, nem foglalkozva a ténnyel, hogy a hajam biztosan borzalmas, ruháim pedig egyáltalán nem állnak rajtam, ahogy kellene.

- Hamarabb érkeztem, mint terveztem, szóval csináltam reggelit. Remélem ez sem probléma.

- Mikor utoljára ellenőriztem, ez még a te házad volt. Akkor jössz, amikor akarsz, addig maradsz, ameddig szeretnél. Érezd magad otthon.

- Nem hazudott Lottie, tényleg jó választás voltál. Azt mondta, hogy már a telefonbeszélgetésetek alapján tudta, hogy téged fog választani.

- Oké, ez kicsit meglepő, de inkább le se reagálom. Inkább felszaladok lezuhanyozni és felöltözni, mert már nem akarok átöltözni indulás előtt még egyszer.

- Csak nyugodtan. Azt hiszem mi elboldogulunk itt, igaz hercegnőm? – fordul kislányához, aki bőszen bólogat.

  Felsietek a lépcsőn, egyenesen a szobámhoz tartozó fürdőig, ahol negyed óra alatt hajat mosok és lezuhanyzom. Sminkelek és nekilátok ruháim kiválogatásának. Egy virágos spagetti pántos felsőt választok, hozzá ceruzaszoknyát és vörös blézert. Az eső szerencsére két napja nem esett, így szandált készítek ki a szettemhez, amit leviszek magammal a konyhába. Hajam be van fonva oldalra, sminkem pedig visszafogott, mint mindig.

  Apa és lánya a szőnyegen ülnek a pult előtt és tányérjaikkal az ölükben szemeznek egymással. Melodie neveti el magát előbb, kacaja pedig selymes, felhőtlen gyermeki kacaj, ami megolvasztja az ember szívét, így történik Louis-szal is, aki ábrándosan néz a kislányára, teljesen belefeledkezve annak tökéletességébe. Nem akarom megzavarni őket, de természetesen észrevesznek, a belépőm pedig elég színpadiasra sikerül, ugyanis főnököm minden lépésemet árgus szemekkel figyeli, mintha legalább is Victora’s Secret modell lennék, ezzel alaposan zavarba is hoz, de nem engedem, hogy az érzéseim kiüljenek az arcomra, megőrzöm a hidegvérem. Veszek egy tányért, teszek rá két méretes palacsintát, tejszínhabbal és juharsziruppal egészítem ki, majd csatlakozom a kis duóhoz.

- Nagyon csinos vagy – dicsér meg Louis, aminek minden szépségét elveszi, hogy igazából teli szájjal bókol.

- Köszönöm, azt hiszem...

- Legalább Melodie-nak még stílusérzéke is lesz, főleg, ha sokáig tervezel velünk maradni. Sajnos én nem hiszem, hogy divat tanácsokat tudnék neki adni, hacsak nem arra kíváncsi, hogy Hugo Boss vagy Abercrombie alsónadrágot vegyen.

- Még szerencse, hogy itt vagyok én. Egy percet sem kell aggódnod, majd én belénevelem a divatot, ha csak ezen múlik.

- És, milyen volt az első nap? Nem kell hazudni, nyugodtan elmondhatod.

- Élveztem. A kis prücsök egy ennivaló kislány, semmi gond nem volt vele egész nap. Szerintem ő nem is tud rossz lenni. Bár a film végére a hajam be lett zselézve, de ki tudná hibáztatni, igaz Melodie? – nézek a kislányra, aki viszont túl elfoglalt a palacsintájával.

- Örülök, hogy ilyen hamar összebarátkoztatok.

- Tényleg, a barátnőd nem jött? Szívesen megismerném őt is.

- Spanyolországban van azt hiszem. Fotózáson vagy videot készít...Nem nagyon tudom – vonja meg vállát egyszerűen, nekem pedig elkerekedik a szemem. – Nem beszéltünk két hete.

- Oké, azt hiszem mindent értek. De azért megismerhetem?

- Miért olyan fontos, hogy megismerd? – teszi le a csempére az üres tányérját.

- Azért, mert szeretném megismerni, hisz ha a barátnőd, akkor gondolom, hogy Melodie anyukája lesz.

- Jesszus, még csak az kellene – emeli maga elé kezeit védekezően.

- Bocsánat. Azt hittem komoly a dolog.

- Nem. De ha az lesz, ígérem szólok – pattan fel kicsit talán idegesebben, mint kellett volna, ezzel megijesztve a kicsit, aki kiejti a kezéből a tányért, ezzel kisebb koszt kreálva a padlón, amit azonnal fel is akarok takarítani, de Louis már vissza is jön egy tekerzs törlőkendővel, amivel összetakarítja. – Vidd fel és adj rá másik ruhát. Mielőtt elmennénk a kóstolóra még be kell ugranunk valahová.

- Rendben – bólintok, majd felkapom a picit a karjaimba és az emeletre viszem, ahol megmosom kezecskéit, arcát és keresek neki ruhákat. Levendulaszínű ruhácskára és fehér harisnyára esik a választásom, amibe gyorsan bele is bújtatom, haját pedig két copfba fogom, ami bár nem nagy és csak pár hajszálát fogja magába, neki láthatón tetszik, mivel mosolyog az egész procedúra alatt.

- Kei – mutat felém mosolyogva és maga mellé nézve felvesz egy csatot, jelezve, hogy nekem is bele kellene raknom a hajamba, amit meg is teszek.

- Remélem örülsz, prücsök? – kacsintok a kicsire, mire felnevet és felém nyújtózik.

  Karomba véve indulunk le a földszintre, ahol Louis már felöltözve vár minket. Fekete szűkszárú farmert és pólót visel, napszemüveget és sapkát. Úgy néz ki, mint egy betörő, én pedig legszívesebben visszazárnám, hogy öltözzön fel rendesen, de ki vagyok én, hogy megmondjam, mit hordjon. Mutató ujján forgatja egy Mercedes kulcsait, kicsit talán még unatkozik is, de amint megpillant minket megváltozik arckifejezése. Mosolya széles lesz, szemei alatt pedig megjelennek az apró finom ráncok, a túl sok nevetéstől. Hozzá érünk és átadom neki a kicsit, hogy fel tudjam venni cipőmet, majd táskámat és végre elhagyhassuk a lakást. A ház előtt egy hatalmas Mercedes terepjáró parkol, csillogó dísztárcsákkal, sötét ablakokkal, előtte pedig két testőrrel.

- Kísérőink is lesznek? – fordulok az énekes felé, aki csak bólint és miután beülteti kislányát a gyerekülésbe, elfoglalja helyét a jobb oldali székben, türelmesen várva, hogy mi is beszálljunk. Az egyik testőr tartja nekem az ajtót, míg beülök, majd mellém préseli magát, míg a másik Louis mellett találja meg helyét. Kényelmetlen egy kicsit, de figyelmemet Melodie-nak szentelem, aki gyűrűimmel játszik, amik ujjaimon könnyedén forognak, hisz kicsit nagyobbak a kelleténél.

- Szóval, merre is kell mennünk?

- Lacy Bell cukrászda, Ravensword road, 17 – hadarom el, remélve, hogy megjegyezte és nem kell újra elmondanom.

- Csodálatos – csilingeli vidáman és beindítja a kocsit, majd kigördül az udvarról.