00

Halii!
Megérkeztem a másik történet bevezetőjével, ami teljesen más, mint az előző. ez egy részlet a későbbi történésekből, de úgy gondolom, hogy egy töréspont lesz, ami talán az egyik legjelentősebb mind közül.
Egy szavazást fogok indítani, hogy legyen-e külön blogba valamelyik, mert kaptam egy olyan kommentet, hogy ez így zavaró.(az a baj, hogy a Louis-s történeteket nem olvassák olyan sokan és félek, hogy elbizonytalanodnék, ha egyáltalán nem kapnák visszajelzéseket)
Abbahagyom a rinyálást, és jó olvasást kívánok!
Millió puszi.
C.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Prológus

- ...szeretni téged olyan, mint újra és újra nekimenni egy jó vastag téglafalnak. Akárhogy próbálom, egyszerűen nem tudok átjutni rajta, pedig Isten bizony, annyira szeretnék. Falakat húzol magad köré és elvárod, hogy karba tett kézzel üljek és várjam, míg beengedsz. Nem vagyok szuperhős, nem tudok falat mászni, pedig annyira szeretnék belátni azok mögé a bástyák mögé. Louis, én ezt nem bírom így tovább... Minden ötletemből kifogytam, elfogyott az erőm és már nem is érzem úgy, hogy megérné. Nagyon sajnálom... Még ma este visszautazom Írországba. Lehetőséget kaptam egy ottani vállalatnál, amit el akarok fogadni. Így lesz a legjobb mindkettőnknek, én amikor majd lehallgatod ezt az üzenetet, gondolj rám... ránk és emlékezz csak a szép pillanatokra, ne pedig arra, hogy mindent tönkretettél a folytonos önfejűségeddel és azzal, hogy eltaszítottál magadtól... Basszus, megfogadtam, hogy nem sírok... Szóval csak ezt akartam. Legyen szép életed és kérlek ne felejts el. – A végére a hangom már alig hallható, kezeim remegnek és alig találom meg farmerom zsebét, hogy elsüllyesszem a készüléket.

  Berlinben, egyedül a reptéren, a gépemre várva csak arra tudtam gondolni, hogy igen, ez a helyes lépés, meg se mertem kockáztatni az agyamat más irányba engedni, mert féltem, hogy megbánnám, amit tettem. Lehet, hogy rossz ötlet volt, lehet nem lett volna szabad minden magyarázat nélkül otthagynom az alvó Louis-t, de csak így voltam rá képes. Már az első találkozásunk alkalmával sem tudtam nemet mondani azoknak a csodaszép tengerkék szemeknek, tehát tudtam, hogy ha nekiálltam volna szemtől szemben magyarázkodni, akkor nem mennék haza, nem hagynék most mindent a hátam mögött és nem égetnék szemeimet az el nem hullott könnyek.

  A gépemig még volt fél óra, így csak magam elé meredve figyeltem a terminál fekete fehér csempéin a piszkot, nem is foglalkozva a ténnyel, hogy emberek jönnek és mennek körülöttem, kizárva jóformán mindent.

- Sajnálom, hogy ilyen vagyok... – szólal meg váratlanul egy hang mellettem, amire azonnal összerezzenek és úgy érzem, hogy a világ megállt egy pillanatra. Könnyektől csillogó szemekkel nézek fel rá és nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő az, vagy csak a képzeletem játszik velem...