10

Boldog új évet mindenkinek!

Sajna a karácsonyi novella második része függőben maradt, de egyszer majd csak felteszem. Addig is azonban itt van egy kis kárpótlás, a tizedik rész, ami még mindig kicsit depresszív, de ilyenek is kellenek

Millió puszi :*

C. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anrie Thorn

  A kórházig felhívtam apát, hogy pár napot késni fogok, ne aggódjon értem, és természetesen a bátyámat, hogy ne várjon, menjen csak előre, amilyen hamar csak lehet, találkozunk. Műkörmeimnek hála nem tudom lerágni a körmeimet, de nem sok hiányzik hozzá. Harry tesztőre visz minket oda, mivel az énekes képtelen összpontosítani, ahogy én is. A hátsó ülésen ülve szorítjuk egymás kezét és meg sem szólalva próbálunk nem teljesen szét esni. 

  Rettegek attól, ami odabenn fog várni rám. Meggyőződésem, hogy ez csakis az én hibám, mivel miattam lett ideges és biztosan a hideg ártott neki, hisz olyan nagyon le van fogyva és olyan nagyon gyenge lehet az immunrendszere, meg az egész teste, hogy egy kis hideg is nagyon nagy károkat tehet benne. Ha csak egyszerűen elmegyek velük vacsorázni, akkor nem történik meg ez az egész, mert akkor nem rohan ki és nem fázik meg, vagy nem is tudom... Csak megúszta volna és nem végzi a kórházban.

  Amint odaérünk mi már rohanunk is az ügyeletes recepcióshoz, aki útba igazítva minket a második emelet felé küld, az intenzív osztályra. Tudtam, hogy baj van, de nem gondoltam, hogy ekkora. Felérve a srácok mind ott vannak, kivéve Niall-t, akiről kiderül, hogy kávéért ment, ugyanis egész este itt voltak. Itt van még a barátnője és Lottie is. Mind nagyon idegesnek tűnnek, amikor pedig mi is csatlakozunk hozzájuk azonnal hatalmas öleléseket kapok.

- Be lehet menni hozzá? – kérdezem aggódva, de a többiek nemlegesen rázzák a fejüket.
- Az anyukája van benn nála, mi csak akkor láthatjuk, ha stabilizálják az állapotát.
- És tudjátok mi történt vele?
- Igen. Üres gyomorra szívott füves cigit és valami tablettát is beszedett, azt a doktorok kimosták a gyomrából, de nagyon rosszul van. Túl sokat fogyott és le van gyengülve, estig benn tartják, utána kap másik szobát. – Liam nagyon higgadtan magyaráz, de látom rajta, hogy neki sem kell sok az összeomláshoz.
- De ugye nem fog...
- Dehogy is. Erős kölyök ő, élni akar – próbálja elviccelni Zayn, azonban ő sem igazán meggyőző.
- Dianna, hogy van?
- Mióta megjöttünk a telefonján lóg. Sms-ket küldözget és telefonálgat. Szerintem leszarja, hogy a barátja intenzív osztályra került.
- Nem hiszem el – csóválom a fejem idegesen. – Minek van itt, ha csak ezt csinálj? Húzzon haza a francba, ha nem aggódik egyáltalán Louis miatt.
- Sajnos nem küldhetjük el. Azzal megbántanánk Louis-t. – Harry túl halkan beszél, túl sápadt, szemei túl vörösek én pedig nem tudom megállni, hogy oda ne menjek hozzá és szorosan át ne öleljem. Mellette még én is kicsinek számítok, így amikor karjába zár olyan, mintha a külvilágot taszítaná el tőlünk és inkább én simulok ölelésébe, mint fordítva.
- Öööö, már bocs, de nem tudnátok máshol romantikázni? A barátom intenzíven van és ti itt nyaljátok faljátok egymást, mint két hülye kamasz... – halljuk meg Dia hangját a hátunk mögül, ami sokkal idegesítőbb, mint eddig gondoltam volna.
- Tudod, nem mindenkinek a telefonja az egyetlen barátja, Harryt pedig a látottak alapján sokkal jobban megviseli az egész helyzet, mint téged, szóval ha csak nem akarsz a közeljövőben a Sebhelyes arcúként élni, nem szólsz bele a dolgainkba! – köpöm felé a szavakat, ő pedig megszeppen, de már nem mondd semmit, és igazából jól is teszi, mert a végén még megbánnám, ha megtenném, amit ígértem.
- Lányok, ne csináljátok. Most nincs helye a vitatkozásnak – szólal meg békítően Niall, így teszem, amit kér és Harrytől ellépve leülök Zayn és Louis közé.

  Hosszú percek telnek el várakozással és bizonytalansággal. Harry a lábamnak dőlve ül, bakancsom fűzőjével játszik és igyekszik nem szétesni. Niall Zayn vállán alszik és halkan szuszog, kezében pedig az üres kávés pohárral. Az arab fiú telefonján pötyög de gondolatai máshol járnak, ezért a játék, amit játszik csak figyelemelterelés. Liam az én vállamon pihen, de inkább éberen szendereg, mintsem mélyen aludna. Az egyetlen ember, aki talpon van, az Diana, aki még most is telefonál. Nem hiszem el, hogy órákig képes azon a szaron lógni, miközben semmit nem tudunk Louis-ról.

  Végül egy számomra ismeretlen, kisírt szemű nő jelent meg, kezében zsebkendőt szorongatott, haja pedig szétcsúszva állt. Hozzánk sétál és egyenesen elém lépked. Fogalmam sincs ki ő, vagy mit akarhat, de nagyon feldúlt, szinte félelmetes látványt nyújt, azonban van valami a meggyötört mosolyban, ami ajkán játszik, amitől mégis megnyugszom egy kicsit,

- Te vagy Anrie, ugye? – szólít meg, amivel sikeresen ránk vonja mindenki figyelmét, kivéve Niallét, aki nem ébred fel.
- Igen, én lennék...
- Louis felébredt és megkért, hogy ha itt vagy, akkor küldjelek be titeket Harry-vel. Szabály ellenes, de engedélyt adok rá, ha ettől ő jobban fogja érezni magát.
- Jay, engem nem akar látni? – jelenik meg Diana, de az asszony csak vállat von és az alvó énekeshez sétál.
- Niall, kicsim, kelj fel és menjetek haza. Mind menjetek haza, Harryéket is elküldöm pihenni, ha végeznek odabenn.
- Liam..Li... – simogatom meg arcát lágyan, amitől azonnal felriad, kedvesen rám mosolyog és megdörzsöli szemeit. – Menjetek haza pihenni. Louis felébredt, bemegyünk hozzá, holnap pedig ti is láthatjátok. Az édesanyja szerint rátok fér a pihenés és szerintem is, hisz egész este itt virrasztottatok jóformán.
- Felébredt? – nyöszörgi álomittas hangon.
- Igen. Bemegyünk hozzá pár percre, de szerintem azt sem fogja majd tudni, hogy benn vagyunk. Menjetek haza és pihenjetek, jó?
- Uhum – bólint és feltápászkodik a székről.

  A többiek szép lassan összeszedelőzködünk, az egyetlen személy, aki nem mozdul, az Diana, de rá sajnos senki nem kíváncsi. Tudom, hogy gonoszság, de jobb lenne, ha nem lenne itt. Irritál a jelenléte és most nem csupán a féltékenység beszél belőlem, hanem egyszerűen csak nem szívlelem. Gonosz lenék? Igen, teljes mértékben.

- Én mikor láthatom a barátom? – kérdezi idegesen, azonban az egyetlen dolog, amit láthat, az Jay frusztrált pillantása.
- Holnap, mint mindenki más.
- És akkor ők? – bök felénk manikűrözött körmével és ezzel a mozdulattal az utolsó réteget is lerántja a látszólag tökéletes és irigylésre méltó álcájáról. Csak egy nyafka kislány, aki jókor volt jó helyen.
- A fiam látni szeretné őket, vagyis meg is kapja. Ha pedig te nem vagy ezen a listán, ott az ajtó, kívül tágasabb.
- Mondjátok meg Loulounak, hogy itt voltam és a többiekkel együtt aggódtam érte – veti oda mielőtt a lifthez illegetné magát és beszállna két beteg gondozó és egy idős bácsi mellé.
- Menjünk, gyerekek – teszi kezét gyengéden derekamra és Harryvel is ugyanígy cselekszik.

  Végül a fürtös énekessel mégis egymás mellett kötünk ki, ahogy a steril szobában fertőtlenítenek minket és kapunk maszkot és kesztyűket meg olyan francos szatyrot a lábunkra, hisz Louis szervezete nagyon le van gyengülve és bármi fertőzést elkaphat. Tenyerem Harryébe illesztem és másik kezemmel karját tartom, valami azt súgja, most van csak igazán szüksége rám. Eddig soha nem tettem ilyet. Senkinek nem volt szüksége rám, a segítségemre, a támogatásomra, vagy egyáltalán arra, hogy vele legyek, ám amikor rá nézek tudom, hogy már túl sokat adott, a szeretetéből és támogatásából kifogyóban van és kell neki egy biztos pont.

  Szeretném, ha ez a pont Kendall lenne, mert annyira tökéletesek voltak együtt, de úgy néz ki ez a feladat rám húrul végül is, aminek természetesen legjobb képességemhez mérten megpróbálok eleget tenni, csak remélni merem, hogy legalább fele olyan jól csinálom, ahogy Harry tette velem.

- Itt leszek kinn, ha valami történne, akkor szóljatok, rendben? – kéri Louis édesanyja, mielőtt bemennénk.
- Jó – mondja Harry erőtlenül és szinte hozzám bújva megindul a szenzoros ajtó felé, amin be is sétálunk, amint kinyílik.

  Louis olyan kicsinek és elveszettnek néz ki a sok takaró és párna között. Bőre szinte színtelen a neon fényben és olyan, mint egy törött játék, amit valaki megunt és túladott rajta. Azonnal könnyek peregnek le arcomon és megbánom, hogy olyan csúnyán kiabáltam rá előző este. Nem lett volna szabad, én mégis megtettem.

- Hey, itt vagytok – szólal meg erőtlenül Louis és felénk nyújtja kezét, kézfején pedig ott éktelenkedik a perfúzió csatlakozója, ami egészségtelenül fehérnek mutat halvány bőrén.
- Még szép, hogy itt vagyunk. Azt hitted majd ennyivel megszabadulsz tőlünk? – nevet Harry ironikusan, hangja mégis el-el csuklik.
- Nem állt szándékomban. Anrie, sajnálok mindent. A csókot és, hogy olyan hülyeségeket beszéltem, nem gondoltam komolyan semmit. Ha nem lettem volna beszívva soha egy újjal nem nyúlok hozzád...Esküszöm – magyarázza szinte alig hallhatóan, nekem mégis belefacsarodik a szívem, sajnos nem tudom azért-e, mert így látom, vagy azért, mert tiszta fejjel nem talál elég szépnek, hogy akár csak másképp is gondoljon rám. Azt hiszem mindkettő miatt.
- Semmi baj, már el is van felejtve, de ahogy kijutsz innen, én magam foglak visszajuttatni, ha még egyszer ilyet csinálsz – rogyok le a székre az ágya mellett, Harry pedig szótlanul, szorosan a nyomomban jár.
- Nem akartam bajt okozni. Csak a gyógyszereim vettem be este. Semmi rosszat nem akartam...
- Tudom, de már mindegy, mert vége. Meggyógyulsz és minden jó lesz, olyan, mint azelőtt – biztatom, de sokkal inkább magamnak szól, mint neki.
- Igen, a doki szerint elvonóra kell mennem – jelenti be, nekem pedig leesik az állam, de Harry meg se rezzen a hír hallatán.
- De te nem is...nem is vagy függő. Csak néha gyújtottál rá egy szál füves cigire, az semmi, attól még nem lesz valaki beteg.
- Anrie, Louis nem csak akkor gyújtott rá, amikor veled volt, hanem rendszeresen és tablettákat szedett. Láttam, amikor bevette és szanaxot is szedett depresszióra és ivott. Alig ismered, nincs honnan tudd mit művel magával.
- Velem megosztott egy csomó mindent. Igaz Louis? – nézek rá kétségbeesetten, de ő csak megrázza a fejét, ekkor pedig tudatosul bennem, hogy csak azt az énjét ismertem meg, amit engedett látnom, ami nem elcseszett és nem kétségbeesett.
- Anrie, sajnálom... De tudtam, hogy neked is problémáid vannak és nem akartalak ezzel is leterhelni. Neked olyan emberekkel kell körülvenned magad, akik egészségesek és biztonságot nyújtanak számodra, amikor minden darabjaira hullik körülötted. Harry ilyen, de én nem... Az én életem szar és nem is lesz jobb már soha. Szépen elintéztem magamnak.
- De egészséges vagy.... A tegnap még semmi bajod nem volt... – Kezembe fogom az övét és óvatosan szorítani kezdem.
- Nyugodj meg, kérlek..Semmi baja nem lesz, csak az ünnepeket nem itt fogja tölteni, ennyi az egész – teszi Harry vállamra kezeit, de lerázom magamról.
- Úgy volt, hogy együtt töltjük a Karácsonyt. Mind, otthon Doncasterben. És most...Miért csináltad? Louis.... – kérdezem könnyes szemmel, de mkor ránézek észreveszem, hogy elaludt. – Harry, én nem akarom, hogy elvonóra menjen. Nincs rá szüksége...Ő jól van. Ő nem beteg... – fordulok kétségbe esetten az említetthez, akinek szemében könnyek égnek és azonnal felhúz és amilyen erősen csak tud magához ölel.
- Lou nagyon beteg. A doki azt mondta, ha ezt így folytatja, akár meg is kell operálni. Nem azért küldik elvonóra, mert annyira szüksége van rá, hanem azért, mert féltik, hogy ha folytatja, akkor akár az életébe is kerülhet. Így is nagyon sok mindent befolyásolt már. A haja hullik, nagyon le van fogyva és a hangja sem az igazi már.
- És..és én mit tehetek, hogy jobb legyen neki? – kérdezem elfúló hangon, arcomat pedig vállába fúrom.
- Legyél vele és támogasd. De ha nem megy, én azt is teljesen megértem. Tényleg nem kell, ha nem akarsz, ám a következő három hónapban nem látogathatod meg, sőt senki.
- Miért?
- Mert ez az elvonók és rehabilitációs központok lényege, minél kevesebb kontaktus a rokonokkal, barátokkal.
- Te tudtad, hogy mit tesz és nem csináltál semmit? – suttogom könnyeimmel harcolva, közben picit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem engedte, hogy segítsünk neki. Mindenkit eltaszított maga mellől. Téged is meg fog próbálni, hamarosan. Erre készülj fel, nála ez a védekezés, így próbál meggyőződni arról, hogy senki nem látja, amikor szenved.
- De én...Én akarok segíteni neki. Azt hiszem belezúgtam és ha nem engedi, hogy mellette legyek, akkor nem tudom mit fogok kezdeni. Ez alatt a pár hét alatt én...
- Ne magyarázkodj, értem. Azonban neked pedig azt kell megérteni, hogy ő beteg és ha most elmegy, akkor azzal neki csak jobb lesz. Ha hazajön remélhetőleg nem zár ki minket többé és nyit felénk. Én is legalább annyira akarok neki segíteni, mint te magad.
- Akkor csak engedjük, hogy elmenjen és majd egyszer, ki tudja mikor hazajöjjön és tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna?
- Pontosan – bólint és újra magához ölel, amitől csak még inkább sírni kezdek. Nem akarom elengedni Louis-t, nem akarok úgy tenni, mintha a kórházban töltött nap meg se történt volna és legfőképp nem akarok úgy tenni, mintha a csókunk nem történt volna meg. Egész végig mellette akarok maradni, minden percben segíteni rajta, neki adni a nem létező bátorságomat, fogni a kezét és biztatni, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha magam sem vagyok biztos benne.

  Tudom, hogy el kell engednem, tisztában vagyok vele, hogy ez az ő javát szolgálja, azonban félek, hogy nem ugyanazt a Louis-t kapom vissza, akit nem érdekel senki és semmi, aki gond nélkül elszívott velem egy füves cigit a mosdóban és nem kérdezett semmit. Tudom, hogy azt ma elveszítettem és csak remélem, hogy ha hazajön, akkor egy kicsi része még vele jön majd.