07

Haliii!
Meghoztam a szerdai részt és most egy kis millió köszönet Maharama Mitsuko-nak, aki minden részhez ír nekem pár sort, ezért pedig azt hiszem ezt a részt neki ajánlom. No meg természetesen az én állandó tanácsosomnak és ötletgazdámnak, aki soha nem mondd nekem nemet, kösziiii Hope.
Most pedig nincs más hátra, mint minden kedves, aranyos olvasómnak jó szórakozást kívánni a részhez és szép estét nektek!
Puszi!
C.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anrie Thorn

 Másnap a forgatás zökkenőmentesen lezajlik és boldogan tudatják velünk, hogy hamarabb befejeztük, mint tervezték, így a mi munkánk már fölöslegessé vált. Mindenki szépen hazament, kivéve Harry-t, Louis-t és jómagamat. Mi egy kellemes étterembe ültünk be, ahol megebédeltünk és szépen megbeszéltük, hogy a fürtösnek bizony beszélni kell Kendallal, ha akarja ezt barátnőm, ha nem. Így történhet meg, hogy míg ő szinte azonnal elmegy, addig mi Louis-szal még sokáig maradunk. Észre se veszem, hogy milyen kellemes beszédpartner, pedig tényleg semmiségekről beszélünk. Annyira jelentéktelen témákról, mint a macskák vagy a filmek, de ezzel is jobban megismerem. 

  Bár tudom, hogy csak a húgával való találkozást próbálja elkerülni, engedem, hogy úgy cselekedjen, ahogy neki jól esik. Tapasztalatból tudom, hogy az ember nem szereti, ha erőltetik, főleg nem akkor, ha bocsánatkérésről vagy komoly beszélgetésről van szó. Csak ülünk egymással szemben és hallgatom, amit mondd. Nem beszél személyes dolgokról, de nem is várom tőle. Majd idővel..szép lassan, ha egyáltalán a fotózásig találkozunk.

- Oké, azt hiszem eleget ültünk. A húgom biztosan vár rám... – kezd el tárcája után kotorászni, amiből egy kisebb címletet a számla alá csúsztat, gondoskodva borravalóról is, majd mosolyogva nekilát öltözni. Kicsit megütközve nézem, már teljesen fel van öltözve, mikor észreveszi, hogy még nem mozdultam meg. – Valami baj van? Rosszul vagy?
- Nem, de azt hittem a saját kajámat én fizetem.
- Vedd baráti kedvességnek. A vendégem voltál – könnyed mosolyba kanyarodnak ajkai, ami rám is rám ragad, persze nem sokáig, ugyanis amikor kilépünk az épületből nagyjából fél tucat rajongóba ütközünk és két fotósba is. Az arcomba tolom a sapkám, ahogy Louis is, majd szapora léptekkel közelítjük meg a kocsimat. Az a szerencsém, hogy teljesen sötétített az üvege, így nem látnak be. Tudom, hogy erre még ráfázok, de nem érdekelt. Az énekessel eltöltött idő sokkal fontosabb, mint az, hogy lefotózhatnak.
- A rajongóim utálni fognak, mert nem adtam autogramot – bosszankodik Louis, mikor kibontja magát a kabát fogságából.
- Dehogy fognak. Az a két fotós konkrétan az arcunkba dugta a kameráját, naná, hogy szerettél volna elfutni. Ez normális dolog.
- Soha nem csináltam még ilyet. Ez rossz reklám, főleg a klip megjelenése előtt.
- Botorságokat beszélsz. Imádnak téged a rajongóid és a többieket is, ezt pedig elfelejtik. Menjünk hozzád haza és beszélj a húgoddal. Neki nagyobb szüksége van rád, mint ennek a maroknyi rajongónak.
- Igaz – dől neki a fejtámlának fáradtan és sokkal nyúzottabbnak és elhasználtabbnak tűnik, mint eddigi ismeretségünk alatt bármikor is.
- Hallgassunk zenét, az majd eltereli a figyelmed, úgyis legalább egy fél óra az út – javaslom és már indítanám is a rádiót, de kezét az enyémre teszi, amivel egyszerre sokkol és állít meg. Olyan puha a bőre, ujjai remegnek egy kicsit és egész érintése jéghideg, mégis jól esik az én felhevült bőrömön a hűvös érzés.
- Maradjunk csöndben. Ez lesz a legjobb.... Most csak... Ne.. Jó? – Hangja esdeklő, nem értem miért, de természetesen engedek a kérésnek, ám az érintése még mindig nem tűnik el a kézfejemről, amit kerek szemekkel nézek, de egyikünk sem találja kényelmetlennek vagy zavarónak.
- Akár itt is ülhetünk még pár percet, ha gondolod – ajánlom fel félve, mire ő hálásan bólint és lerúgva bakancsait, lábait maga alá húzza és befészkeli magát a meleg kabát belsejébe.

 Nem akarom bámulni, nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát, mégis..nem tehetek ellene, pillantásom újra és újra visszavándorol lehunyt szemeire, íves szemöldökeire, a barna tincsekre, amik a homlokába lógnak és az ajkaira, amik picikét szétnyílva látni engedik hófehér fogsorát. Ha valaki azt mondja nekem, hogy hülyeség egy férfira azt mondani, hogy szép, azt megütöm, ugyanis Louis Tomlinson egyszerűen szép. Vonásai arányosak, még a fogyástól beesett arcával is olyan tökéletesnek néz ki. Kulcscsontjai megmutatkoznak a tengerészkék pulcsi nyakrészénél, amit visel, tetoválásának csúcsa pedig kivillan. Szabad-e egyáltalán a normalitás keretein belül valakit ennyire bámulni? Lehet nem...

- Egyáltalán nem olyan vagy, mint a többi modell – szólal meg végül hosszú percek után, amivel végre kizökkentett a beteges bámulásomból.
- Miért, ők milyenek? –kérdezem érdeklődve.
- Sekélyesek és mind ugyanazt akarják. A pénzre mennek és ha lehetőségük van rá, le is csapnak a legkisebb megingás láttán. Biztos vagyok benne, hogy akár Tifany, akár Barbi rám mászott volna már. De te nem tetted, pedig tegnap is volt rá lehetőséged, nem is egy.
- Miért rontanám el a kialakulóban lévő barátságunkat valamivel, aminek egyszer úgyis vége lenne, mindegy mennyire próbálkozunk. A mienk két külön világ, nem illünk egymáséiba.
- Így látod? – kérdezi csalódottsággal a hangjában.
- Csak nem szeretnélek elveszteni. Harry és Kendall konkréten imádják egymást és nézd meg hol tartanak...
- Sokkal jobb vagy minden kollégádnál, akárki akármit mondjon.
- Hagyd abba, még a végén zavarba hozol – legyintek elvörösödve, mire erőtlenül felnevet és olyan áthatóan néz rám tengerkék szemeivel, hogy egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy hívnak.
- Induljunk, mert mindjárt beesteledik és még semmit nem csináltunk ma – adja ki a parancsot halkan, mire én azonnal be is indítom a motort és a lakásához furikázom magunkat. Ott kiszállunk és bemegyünk. Mivel megígértem az énekesnek, hogy végig vele maradok, így ígéretemhez híven el sem mozdulok mellőle. Lottie épp a nappaliban ül és valami gagyi filmet néz az oroszlánfókák territoriális harcairól, amikor belépünk.

  Eléggé meglepődik, de ezt ügyesen leplezi egy halvány mosollyal. Igazából soha életemben nem éreztem magam ilyen kényelmetlenül, ugyanis a szoba légköre sokkal feszültebb lett és utálom ezt. Egyszerűen csak libabőrös leszek a le ne vezetett feszültségtől a levegőben. Elfutnék, de ekkor megérzem Louis kezét az enyém mellett és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megragadjam azt, de mielőtt megtehetném, ő ellép és a húga mellé ül. Nem merek csatlakozni, ám elmenni sem szeretnék, így a kanapé mögé állok és úgy teszek, mintha baromira lefoglalna a terítő rojtja és nem figyelem miről beszélnek. Minden erőmmel a rojtokra próbálok összpontosítani, azonban végül is Louis állkapcsának tanulmányozásánál kötök ki. Szinte észrevehetetlen borosta fedi, izmai pedig megfeszülnek és elernyednek, ahogy beszél. Haja összekuszálódva, nyakán az erek hálózata térképként kanyarog egészen pulcsija széléig. Ott belevesznek a vastag anyagba és rejtve maradnak szemeim elől. 

  A földre ülök, egyenesen a pufis szőnyegre, ahol telefonomat kezdem babrálni. Idő közben kaptam egy üzenetet Kendall-tól, amiben ecseteli, hogy mekkora egy szemét vagyok, hogy bele avatkozom az életébe és, hogy soha nem akar látni többé. Azonnal felpattanok és kisietek, ezzel összezavarva a Tomlinson testvéreket. A konyhába érkezésem előtt még küldök egy bátorító mosolyt Louis-nak, majd bevágódok a helyiségbe és azonnal tárcsázom legjobb barátnőm számát. Kicsöng, de nem veszi fel. Újra hívom, még mindig nincs semmi válasz. Borzasztóan érzem magam, nem is azért, mert beleavatkoztam a dolgukba, hanem azért, mert azt hittem tényleg újra működhetnek a dolgaik és biztattam Harry-t, hogy menjen és akarjon kibékülni. Az én hibám, hogy biztosan csak még többet veszekedtek és az, hogy Harry ma este is lerészegedik és az én lakásomon fog éjszakázni.

  A negyedik próbálkozás után üzenetekkel kezdem bombázni, de azokra sem válaszol, így feladom. Lehorgasztott fejjel csúsztatom a zsebembe a készüléket és sétálok vissza a nappaliba, ahol Louis ezúttal egyedül üldögél és a telefonján pöcögtet.

- Lottie? – kérdezem csodálkozva.
- Hamar megbocsájtott, utána pedig rohant az egyik barátnőjéhez, mert megbeszélték a csajos délutánt. Hát nem csodás a testvéri szeretet?
- Ne várd, hogy egyik pillanatról a másikra újra elválaszthatatlanok lesztek. Ez egy aprócska lépés a tökéletesség felé – huppanok le a kanapéra, lábaimat átvetve az övéin.
- Örülök, hogy otthon érzed magad. De miért kellett kimenned a konyhába?
- Azt hiszem most veszítettem el a legjobb barátnőmet. – Szavaim néma ítéletként hagyják el a számat, könnyeim pedig kéretlenül is megerednek. Louis lábaimnál fogva közelebb húz magához és valamilyen varázslat folytán sikerül olyan helyzetbe igazítson, hogy át tudjon ölelni. Vállába fúrom az arcom és ügyetlenül viszonozom gesztusát.
- Nyugi...Ha a legjobb barátnőd, akkor belátja, hogy nem csak rajtad múlt. Ki fogtok békülni és minden szuper jó lesz megint. Csak várd ki a végét és higgy nekem. – Körkörösen simogatja hátamat, ami magában megnyugtató is lenne, de hangjának tónusa fura, szinte vicces, így félig fuldokló, félig értelmetlen nevetésben török ki.
- Köszönöm, tényleg jól esik, de csak üljünk itt csöndben, jó? Ha csak nem kell menned valahová, mert akkor el is mehetek. Úgy is fel kell hívnom a bátyámat, biztosan aggódik értem és még... – magyarázom kibontakozva karjaiból, de belém fojtja a szót.
- Sehová nem kell mennem. Hazz írt üzenetet, hogy ma már nem jön vissza, de holnap összefutunk. Szóval nagyon is ráérek.
- És a húgoddal nem terveztél valami programot?
- Ha elment a barátnőjéhez, akkor nem jön haza egész késő estig, amikor én már aludni fogok. Semmi programom nincs holnapig, szóval nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. Sőt rendelni fogunk valami kaját is, mert az étteremben egy madár kosztjánál is kevesebbet ettél. Minden rendben? Ugye nem vagy beteg?
- Dehogy is, csak nem voltam éhes, ez minden – hazudom mosolyogva a már begyakorolt mondandómat, de az igazság az, hogy semmi nem maradt a gyomromban. Egyszerűen kimentem a mosdóba és, ahogy elhaladtam a tükör előtt megláttam magam benne és éreztem, hogy attól a pár villa krumplisalátától is kilók rakodtak rám, szóval megszabadultam a bennem lévő ételtől és pillanatok alatt jobban éreztem magam. Még akkor is borzasztóan éreztem magam, a bűntudat pedig fojtogatott, de nem maradhattam sokáig, ugyanis akkor gyanút fognának. Letöröltem tehát könnyeimet és elhatároztam, hogy ma már nem eszek többet.
- Biztos minden rendben? Nem akarok belemászni a dolgaidba, de én meghallgatlak. Tényleg...
- Nem kell, csak maradjunk csöndben és élvezzük azt, jó?
- Van egy utolsó utáni spanglim...Elszívjuk? – kérdezi felvillanyozva, mire azonnal felkapom a fejem, amivel sikeresen el is találom az állát.
- Bocsááááááááánat! – kapok oda és óvatosan apró puszikat hintek sérült állára, amiről először le sem esik, hogy mi is igazából, csak amikor abbahagyom, ő pedig tágra nyílt szemekkel mered rám. – Ezért is bocsánat... – suttogom talpig vörösödve.
- Semmi baj, már nem fáj.
- De nem csak azért... A másikért is – utalok a puszikra.
- Azért sem haragszom, legalább valaki tényleg foglalkozik velem és tényleg sajnálja, ha fájdalmat okoz. – Hangja komor, egyből meghűl köztünk a levegő és látom rajta, hogy ez bizony csak kicsúszott a száján.
- Menjünk cigizni, közben ha akarod beszélünk róla – állok fel és őt is felrántom magam után.

  Sok mindenről szeretnék beszélni vele, de amint kiülünk a teraszra és bebugyoláljuk magunkat a takaróhalmazba, amik szét vannak dobálva a hintaágyon, egyszerűen egyikünk se szólal meg. A lehető legtávolabb ülünk egymástól és az előző esti meghittségek semmi nyoma. Meredten bámul maga elé, míg én őt nézem, tanulmányozva lomha mozdulatait és a mérhetetlen szomorúságot, ami a szemeiben van. 

  A füst méregként marja a tüdőmet, a gyomrom üres, így megszédülök és pár percre hányingerem támad, de jól leplezem és az is segít, hogy Louis nem néz rám. A világ forog velem, a testemet pedig pihekönnyűnek érzem. Fejem hátra döntöm és bamba vigyorral arcomon figyelem a remegő világot fölöttem. Lábaim megtalálják útjukat az énekes öléig, ahol addig furakodnak, míg kezei utat nem adnak nekem és talpaim combjára nem illeszkednek. Valahol érzékelem, hogy rám néz, de nem foglalkozom vele, inkább elveszem tőle a cigit és beleszívok, majd visszanyújtom. Benntartom a füstöt, élvezem, ahogy szétárad légcsövemben, nyelőcsövemben és a gyomromba, valamint a tüdőmbe érkezik.

- Mi lesz most? – kérdezem halkan, hosszú percek elteltével, amikor már gyomrom remegése abbamarad és képes vagyok összefüggő mondatokat megalkotni.
- Mármint? – néz rám hatalmas kék szemeivel.
- Hát... Mindenki visszamegy dolgozni, de én nem akarom elveszíteni veled a kapcsolatot... Így kitől fogok füves cigit szerezni?
- Úgyse szabadulhatnál meg tőlem, ha akarnál se.
- Én mázlista – nevetek keserűen, amit nem igazán ért, kíváncsian fürkészi arcomat.
- Azt hiszem mindketten elég nagy csomagokat cipelünk magunkkal.
- Igen. Eddig beszélhettem róla Kendall-nak, de most nem akar szóba állni velem, szóval szuper lesz.
- Itt van Harry. Ő meghallgat. Ő mindenkit meghallgat.
- Félek leterhelni a problémáimmal. Most neki is van jó bőven baja, amit meg kell oldjon.
- Akkor beszélj velem. Én se ismerlek sokkal kevesebb ideje, mint Hazza. Nyugisan megdumálhatunk mindent, amit szeretnél.
- Hagyjuk, a problémáim csak rám tartoznak és senki másra. Téged nem akarlak terhelni, Harry-t úgyszintén és Kendall-al majd ha megoldódnak a dolgaim, akkor esetleg vele megbeszélek néhány dolgot, de most inkább ne...
- Túl távol vagy – állapítja meg bölcsen, majd minden erejét összeszedve magához húz és az ölébe von. Nagyon jól esik, kényelmes és otthonos légkör, a takarók alatt, beszívni az illatát és élvezni a közelségét. Arcomat nyakának vékony bőréhez nyomom és orrommal cirógatom az érzékeny felületet. Lélegzete elakad egy pillanatra, majd sokkal nehezebbé és fuldoklóbbá válik, alig kap levegőt.
- Túl nehéz vagyok? – kérdezem riadtan, mégsem mozdulok. Miért nem vagyok képes odább ülni?
- Dehogy vagy nehéz. Csak... mindegy. – Karjai körém fonódnak, oltalmazóan ölel magához és végre, hosszú idő után elhiszem, hogy tényleg semmi bántódás nem érhet.