Novella 2/3

Way too beautyful

 Eltelt lassan három év, mióta Esthert utoljára láttam, de a tanácsát megfogadtam. Komolyan kezdtem foglalkozni a kinézetemmel és edzettem,mint egy félőrült, hogy magam mögött hagyhassam a gyerek énemet. Teljesen megváltoztattam a stílusom - mindenki szerint előnyömre - és gyúrni kezdtem, minden nap legalább egy órát, hogy formában tartsam magam. 

  Csak remélni mertem, hogy belebotlok az utcán abba a nőbe, akinek kemény szavai végül is elérték, hogy drasztikus változtatásokat eszközöljek az életemben, de elkerültük egymást. Mondjuk nem is tudom mikor lett volna erre alkalmam, hiszen vagy turnéztunk az elmúlt három évben, vagy dalokat írtunk, vagy csak próbáltunk pihenni, de szinte egyik tevékenység sem zajlott Londonban,  vagy akár Angliában. És bár a telefonszáma megvolt, sosem volt bátorságom felhívni, mert mindig attól félte, hogy nem vagyok elég jó neki, mert bár csak pár napig tartott az ismeretségünk, az alatt az idő alatt sikerült porig rombolnia minden magabiztosságom. Ezért haragudtam rá,de meg akartam szerezni. Kellett nekem, hogy tudjam, végre elfogad és nem csak egy nyafka gyereknek tart, mint annak idején. Szükségem volt rá, hogy a férfit lássa bennem, nem pedig egy újabb klienst, akinek át kell alakítani a házát.

-  Hiányozni fogtok - rinyált Niall, mikor mind összegyűltünk a reptéren, hogy mindenki hazamenjen, hisz vége volt a turnénak, itt volt az ideje a családdal lenni.

-  Ni, tudod, hogy egy hónap múlva megint egymás életét fogjuk enni, szóval ennyit ki kell bírnod - lökte meg Louis viccelődve, de nem számított rá, hogy az ír fiú annyira lazán áll, hogy a legkisebb mozdulattól is hanyatt esik, így pontosan ez történt. Szegény akkorát esett, hogy mi is hallottuk, ahogy feneke koccan a csempével.

-  Most már biztosan nem is akarok veled találkozni egy darabig - dörzsölte hátsóját Niall, miután sikeresen felevickélt a földről.
-  Nekem itt a gépem. Még látjuk egymást! - nyomta zsebébe telefonját Liam, ami eddig csöndesen pötyögött a készüléken, majd sorban megölelt mindegyikünket és csomagjaival elhagyta a terminál váró részét.
-  Azt hiszem nekem is mennem kellene, még be se csekkoltam - csatlakozott az előbb távozóhoz Zayn, majd Liam-hez hasonlóan ő is otthagyott minket.
-  Én is megyek, a kocsi már vár rám - nyúltam bőröndöm fogantyúja után, majd megöleltem barátaim és egy határozott mozdulattal hátat fordítva nekik elhagytam az épületet.

   A szürke Mercedes a reptér előtt parkolt, szerencsére olyan későn landolt a gép, ami hazahozott minket, hogy a riporterek csak nagyon kis létszámban képviseltették magukat, őket pedig a testőr - aki a bejáratnál csatlakozott hozzám - könnyen félreállította az útból. Fáradtan dőltem hátra a kocsi hátsóülésén, alig vártam, hogy hazaérjek. Forgalmi dugó nem volt, hisz csak néhány kocsi cirkált az utakon, így nagyon hamar megérkeztünk a végállomásra. Otthon segítettek kipakolni és bekísért a testőr, majd miután megbizonyosodott, hogy nem tervezek esti cirkálásra menni egyedül, magamra hagyott.

  Már jóformán nem is emlékeztem, hogy mikor voltam otthon utoljára, de abban biztos voltam, hogy több, mint négy hónapja. Nagyon hiányoztak a dolgaim, többek között a nappalim és a tv-m. Kabátomat ledobtam a fogas alá a földre, mert nem volt szabad kampó, cipőmet pedig szétdobáltam úton a konyha felé, ahol reméltem, hogy találok valami ételt. Miért is lett volna? Így kénytelen voltam éhesen ágyba bújni.

   Másnap reggel őrült csengetésre ébredtem, egyáltalán nem értettem mire ez a nagy sietség.Kikeltem az ágyból, magamra vettem az este ledobott ingemet és nyugodt tempóban lebattyogtam, hogy ajtót nyissak az őrült vendégemnek. Út közben megpróbáltam némileg megzabolázni a hajamat, de nem nagyon ment, így inkább hagytam a francba. Azért arra a meglepetésre, ami az ajtóban várt nem számítottam, így azzal sem foglalkoztam, hogy mennyire is nézek ki bénán.

-  Kit keres? - vetettem oda félvállról, amint kitárult az ajtó.

-  Látom még most sem változott sokat - kuncogott Esther, akinek látványától a vér is meghűlt bennem.

   Fekete miniszoknyát és vörös blúzt viselt, melyek káprázatosan kiemelték az alakját. Haja szoros kontyban ült feje búbján, ezzel megmutatva nyakának elegáns ívét és egy tetoválás legtetejét, ami valószínű, hogy a hátán volt. Ajkain a rúzs szinte vérvörösen izzott, ahogy a hajnali napsugarak megcsillantak rajta. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna, de nem akartam, hogy felpofozzon és elillanjon, mintha ott se lett volna.

-  Azt hiszem tisztán emlékszem rá, hogy nem akarom átalakítani a házamat. Miben lehetek szolgálatodra.

-  Álláshirdetést adtak fel erre a címre.. - magyarázta, majd a táskájában kotorászva előhalászott egy gyűrött papírt, amit az orrom alá dugott.

-  Oké, de én nem adtam fel semmilyen állás.. - kezdtem bele a szabadkozásba, de amint végigfutottam a leírást, rá kellett jönnöm, hogy ezt tényleg nem én adtam fel, hanem édesanyám, aki egy benn lakó házvezetőnőt keres, aki megbízható és nem enyves kezű, míg én turnézok és igazából nem vagyok a házban - De maga lakberendező.

-  Ex lakberendező. Három hónapja kirúgtak és úgy néz ki, hogy nem sokan keresnek új embereket a cégükhöz, nekem pedig nem volt elegendő pénzem, hogy sajátot alapítsak..

-  Jöjjön be, készíthet reggelit.

-  Hoztam reggelit - tartott elém egy nagy papírzacskót, aminek nagyon is frissen sült crissant illata volt.

-  Akkor menjünk és reggelizzünk - csaptam össze tenyereimet és magam előtt betessékeltem.

  Benn egy szó nélkül állt neki kipakolni a zacskó tartalmát, én addig magamra kaptam egy nadrágot, hogy azért neki és nekem se legyen majd kínos a reggeli. Mire visszatértem, addigra két csészébe kávét töltött, amit egy termoszból varázsolt elő és az addig üres ebédlőasztal egyik végére egy teljes, magazinba illő terítéket varázsolt. 

-  Bátorkodtam normálisan megteríteni - nézett fel rám, mikor meghallotta lépteimet.

-  Nekem nem szoktak így megteríteni, csak ha étterembe megyek.

-  Akkor isten hozta itthon! - nevetett fel, hangja pedig olyan édesen és ismerősen csengett, mintha mindig is ezt hallgattam volna.

-  Együnk akkor, mert az este nem vacsoráztam.

-  Rendben - egyezett bele és leült a velem szembeni székre.

   Reggeli közben beszélgettünk és kiderült, hogy azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó egy magasabb szintre emelni a főnökével való munkakapcsolatát. Ezen alaposan felháborodtam, mert nem értettem, hogy miért kellene valakinek a munkájának megtartása fejében ágyba bújnia a főnökével. Legszívesebben megütöttem volna azt a szemétládát, még akkor is, ha soha nem találkoztunk.

-  És miért szeretnél nekem dolgozni? - tettem le a csészémet, miután kiürítettem.

-  Mert így...ez olyan hülyén hangzik... - temette tenyereibe arcát és láttam, hogy elpirult.

-  Ne kímélj.

-  Így közelebb lehetek hozzád.

-  Azt hittem nem kedvelsz - vontam fel szemöldökeimet, mert ezzel tényleg sikerült meglepnie.

-  Tudod... nem is kedveltelek, mert fiatalabb voltál, vagy mint én és ennek ellenére mégis beférkőztél a gondolataimba.

-  Csak viccelsz... - csóváltam a fejem hitetlenkedve.

-  Miért viccelnék? Ez nekem a legcikibb bevallani, mert általában a férfi szokta kezdeményezni az ilyen beszélgetéseket.

-  Sosem értettem miért... - csóváltam a fejem rosszallást színlelve.

-  Azért, mert a férfiak bátrabbak és, mert úgy szokás.

-  Ha szeretnéd folytathatom az effajta beszélgetésünket, mert igazából nekem is van hozzáfűznivalóm.

-  Tényleg? - emelte rám szikrázó tekintetét, amibe még én is belepirultam.

-  Csak nem hagyhatom, hogy csak te égesd le magad. 

-  Igaz.

-  Már az elején tetszettél nekem, de túl gyerek voltam még hozzád. Amiket mondtál komolyan megrendítették az önbizalmam, ezért belehúztam és ez lett az eredménye, amit most látsz. Készen akartam állni, hogy ha egyszer beléd botlok az utcán, akkor le tudjalak nyűgözni és elismerd, hogy megváltoztam. Felnőttem igazából, viszont egy dologban biztos voltam...

-  És mi volt az?

-  Kellesz nekem - suttogtam és mélyen szemébe nézve felé nyújtottam kezem.

   Ujjait játszadozva fűzte enyémek közé és mosolyogva figyelte, hogy az ő pici keze szinte elvész az én hatalmas tenyeremben. Igazéból nagyon is jól mutattak együtt, legszívesebben örökké elnéztem volna, de nem lehetett, mert soknak éreztem, ezért felálltam és nekiláttam összeszedni az evőeszközöket.

-  Azt hiszem most mennem kellene... - állt meg a konyhapultnak támaszkodva, míg én teletettem a mosogatógépet.

-  Maradj még. Sok mindent kell még megbeszélnünk - léptem hozzá és a pulthoz préselve akadályoztam meg a mozgásban.

-  De... - lehelte elhaló hangon és lehajtotta a fejét.

-  Miattad változtattam meg az egész életemet, azt hiszem helyed van benne.

-  Sokkal idősebb vagyok nálad. Mit fog szólni a média?

-  Basszák meg. Semmi közük hozzá, hogy kivel vagyok együtt. Ez az én életem és azt kezdek vele, amit akarok. Ha most azonnal feleségül vennélek, abba se lenne beleszólása az ég világon senkinek.

-  Őrült vagy, remélem tudod - csóválta fejét mosolyogva.

-  Mindig is az voltam.

-  Ez már az első találkozásunkkor kiderült. Ki nyit ajtót fél pucéran, mikor bárki jöhet?

-  Nem tudom. Például az ilyen őrültek, mint én - mormoltam és miközben egyre közelebb hajoltam hozzá, tenyereimet csípőjére simítottam, és kirobbanó örömmel vettem tudomásul, hogy nem utasít el.

-  Remélem a jövőben nem így fogsz nekem ajtót nyitni.

-  Hát úgy nézek én ki? - kérdeztem és ezt már ajkaira suttogtam.
-  Távolról sem - harapta be alsó ajkát és lassan megcsókolt.

   Soha, senki azelőtt nem csókolt meg így. Minden porcikám kiáltani szeretett volna, ahogy egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a forróság. Szerettem volna örökké így maradni, de tudtam, hogy nem helyes, mert az ember nem csókol meg csak úgy másokat. Ahogy el szerettem volna húzódni tőle, szinte azonnal megragadta tarkómat és visszarántott, így folytatásra kényszerített, amit egyáltalán nem bántam. Kezeimet feneke alá csúsztattam, hogy felemelve a pultra ültethessen, így több teret engedve saját magamnak. Nem akartam messzire menni, így leálltam, mielőtt elfajultak volna a dolgok, de nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne tépjem le róla azonnal a ruhákat.

-  Esther, tudnod kell, hogy én soha nem leszek igazán felnőtt, nem fogok úgy gondolkodni, akármilyen idősek leszünk. Lesznek hülye vicceim és gyerekes maradok, míg élek. Egy rakás pénzem van, amit szeretek ész nélkül költeni, de jó szívem van és anyuci pici fia leszek, míg az eszem tudom. Nem tudok neked jó érveket felsorolni, hogy miért legyél a barátnőm, mert hozzád képest egy kölyök vagyok, de ha ez neked így is megfelel, akkor próbáljuk meg - magyaráztam és közben mélyen a szemébe nézte, hogy tudja, minden szavamat komolyan gondolom.

-  Harry, majdnem öt évvel vagyok idősebb nálad, nincs munkám és az életem egy kész káosz. Pénzzel nem igazán tudok hozzájárulni a közös jövőnkhöz, sőt igazából jóformán semmivel, de már az első pillanattól kezdve többet éreztem irántad, mint szabadott volna és próbáltalak kiverni a fejemből, mit ne mondjak, elég kevés sikerrel. Nem garantálom, hogy zökkenőmentes lesz az utunk, de ha tényleg komolyan gondolod ezt az egészet, akkor én melletted leszek.

-  Azt hiszem ki fogom használni ezt az ajánlatot - nevettem és újra megcsókoltam, ezúttal hosszan, lassan és lágyabban, mint azelőtt.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Megérkezett a novella második része, remélem tetszett nektek.

Holnap érkezik a befejezés, ami igazából csak nyúlfarknyi, de ha már külön szedtem, akkor maradok az eredeti tervemnél.

Legyetek jók!

Puszi :*