Hetedik rész

Aloha, kedveskéim!

Megérkezett az utolsó rész a novellából, ami remélem minden igényt kielégít, nekem legalább is nagyon nagyon tetszik, már ha lehetek ilyen önelégült. A folytatás, vagyis az új novella, jövő hét közepén érkezik, addig is, szerintem még ma este, mert kreatív hangulatban vagyok, átalakítom a blog kinézetét.

Az egyetem számomra hivatalosan hétfőn veszi kezdetét, most pedig nem hencegni akarok, csak figyelmeztetni titeket, hogy nem garantálok semmit a folytatást illetően, ugyanis Niall novellájával keményen el voltam akadva és későn esett le, hogy a másikból már nagyon sok megvan, természetesen ötlet formájában, szóval csak z első rész van Word-ra vetve. Remélem nem leszek ezzel is elakadva.

Addig is millió ölelés!

C.

07.

  Sután botorkálok körbe a folyosókon, remélve, hogy az egyik az a helyiség lesz, amit keresek. Harry mellettem sétál, szorosan fogva kezem, nehogy elveszítsem egyensúlyom és orra bukjak. Jól esik a közelsége, még akkor is ha igazából még mindig nem beszéltünk meg semmit. Azonnal ide hozott, nem is kérdezett semmit, egyszerűen vette a kulcsait, átverekedtünk a tömegen két biztonsági őr segítségével, majd eljöttünk. Annyira sem futja, hogy megköszönjem neki, egyszerűen szeretnék a testvéremmel lenni, mert nagyon megijesztett az a recepciós aki felhívott.

- Nem kellene itt lennie valakinek, aki tudja is, hogy mit csinál? – bosszankodik az énekes fejét csóválva közben.

- Persze, hogy kellene, de úgy néz ki, hogy rossz napot fogtunk ki…

- Egy percet se aggódj, megtaláljuk és minden rendben lesz. Beszélünk a dokival…vagyis te beszélsz a dokival, ő pedig biztosít szépen, hogy fölöslegesen aggódsz, minden rendben lesz..

- Nincs honnan tudd, mert akkor még a létezésemről sem volt fogalmad, de Bellst már vitták életveszélyes állapotban kórházba. Akkor ki kellett mosni a gyomrát és elvetélt. Majdnem elveszítettem a húgomat. Akkor megfogadtam, hogy vigyázni fogok rá mindig, erre tessék… ugyanott vagyunk, csak most nem alkohol mérgezés miatt vagyunk benn, hanem ki tudja…

- Ez még nem ok az aggodalomra. Az orvostudomány mai állása alapján egy percet sem kellene aggódnod.

- Ha a te nővéred lenne valahol ebben a kórházban, te mit tennél? – fordulok felé könnyes szemmel.

- Szétszedném az épületet és addig keresném, míg meg nem találom és meg nem bizonyosodom arról, hogy teljesen jól van – vágja rá gondoskodás nélkül, majd pár pillanattal később meg is érti, hogy miért kérdeztem tőle, hogy ezután csak még szorosabban öleljen magához, gondoskodva róla, hogy meg se próbáljak elszökni.

  Végül is tényleg megtaláljuk az orvost, aki közli velem, hogy Bells majdnem elvetélt a korábbi orvosi előzményeknek köszönhetően, azonban szerencsére időben behozták és stabilizálták az állapotát. Sebastian már itt van a kórházban, benn van a húgomnál, nekem pedig kár volt ennyire sietnem, legalább is a doki szerint, akinek erre a kiejentésére való tekintettel szeretném kicsit lecsavarni a fejét. De csak egy nagyon kicsit…

  Azt nem mondanám, hogy megkönnyebbültem, mikor közölte, hogy minden rendben, de akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem Peruban is hetes erősségű földrengést okozott. Egy fél órát tölthetek benn nála, amit arra használok, hogy módszeresen összeszidjam és egyszerre könnyektől fuldokolva adjak hálát, amiért minden rendben van vele. Egyszerűen közli, hogy össze fognak házasodni Sebivel, ezzel újabb sokk alá kerítve, amitől csak a levegőt tudom kapkodni, és pislogni mint hal a szatyorban. Mondjuk érthető, ha jön a baba, de akkor is. Alig húsz éves… Kicsit felelőtlen és erről csak én tehetek, mert nem voltam ott, mikor kellett volna neki a segítségem. Elmulasztottam a lehetőséget, hogy részt vegyek a nevelésében, az a két év amikor együtt éltünk pedig nem igazán volt elég…jóformán semmire.

- Letelt a látogatási idő, kérem hagyja el a beteg szobáját – dugja be a fejét egy nővér.

- Köszönöm – mosolygok rá félszegen, majd elköszönve húgomtól csatlakozom a folyosón Sebihez és Harry-hez, akik épp a görögdinnye fekete magjairól folytatnak elmés beszélgetést. Kíváncsi lennék, hogy is jutottak el idáig, de távoznunk kell, szóval ez elmarad.

- Sebastian… Mielőtt elájulsz magadtól és az új szerepkörödtől – állítom meg már a parkolóban. – Ha a húgomnak bármi bántódása esik, vagy azt hallom, hogy nem teszed boldoggá és nem leszel jó apja a kicsinek, akkor esküszöm, hogy én magam csinálok a hulládból hideg felvágottat. Nem szoktam fenyegetőzni.

- De igen – szakít félbe Harry, aki ezzel csak egy szúrós pillantást ér el reakció gyanánt.

- Szóval… Remélem értjük egymást tökéletesen – fordulok újra jövendőbeli sógoromhoz.

- Ne aggódj, szeretem Bellst és hamarosan amúgy is meg akartam kérni a kezét, mert tudom, hogy nekem ő kell. Az, hogy hamarosan szülők leszünk, csak felgyorsítja a folyamatot.

- Akkor jó. Nem szeretnék csalódni benned.

- Nem fogsz – biztosít mosolyogva, de nem merek hinni neki. Túlságosan féltem a húgom a csalódástól.

  Végül Harry és a két testőr hazavisznek, én pedig hálából a mai napért behívom az énekest egy pohár borra. A testőröket elküldi, biztosítva őket, hogy nem vagyok valami szociopata és nem fogom lemészárolni. A nappaliban ülünk le, melynek kellemes bézs színe van, hatalmas ablakokkal a városra, aminek zajai most halk zümmögésként szűrődnek be rajtuk. A késő délutáni nap meleg fénnyel tölti meg a helyiséget, az énekes szemei pedig mélyzölden szikráznak a rájuk eső sugarak miatt. Velem szemben ül és édesen mosolyog, én pedig annyira szeretném megcsókolni, de nem merem, mert egy beszari gyáva vagyok.

- Szép lakás – néz körbe, közben csevegő hangon vág bele a beszélgetésbe.

- Igen, a húgommal ketten rendeztük be. Az emeleten van egy varrószobám is. Esetleg megmutathatom ha gondolod…

- Igen, gondolom – kúszik széles mosoly ajkaira, melyek teljesen eltörlik nyomát az előző félszeg kis ajakgörbületnek.

- Akkor kövesd a mestert – állok fel, majd óvatosan kézen fogva elkezdem az emelet felé vezetni.

  A lépcső közepén már egymás mellett lépdelünk, ujjainkat pedig valami varázsos módon összefűzte, hüvelykujjával apró köröket írva le kézfejemen. Elmosolyodom, de nem akarom, hogy elragadtassa magát, mert még mindig szeretném legbelül büntetni kicsit. Persze nem fogom sokáig bírni, de próbálom tartani magam, legalább addig, míg nem lesz túl ciki a nyakába vetnem magam.

  A helyiségbe érve lámpát kapcsolok és elé tárom eddig munkám gyümölcsét, bezsúfolva egy aprócska szobába, ami anélkül is csupa kupi lenne, hogy tele legyen anyagtekercsekkel és ruha állványokkal, de így csak még nagyobb a fejetlenség. Szerintem Harry először nem tudja mit is mondjon, egyszerűen áll mellettem, szélesen vigyorogva méri fel a helyiség minden négyzetcentiméterét, ügyelve arra, hogy ne szakadjunk el egymástól egy pillanatra sem.

- Mellesleg… Vettem neked egy békülő ajándékot, még akkor nap mikor megcsaltál, de aztán nem adtam oda, mert történtek dolgok… És szóval…Szeretnéd megkapni? – kérdezem tétován, mire azonnal bólint. – Akkor egy pillanat és visszajövök.

- Vagy mondjuk jövök veled – javasolja, nekem pedig történetesen nincs szívem visszautasítani egy ilyen ajánlatot.

- Ez is egy lehetőség.

  Jóformán a szobába sem érünk, mikor szembe fordít magával, ezzel majdnem kibillentve egyensúlyomból, méretes tenyerével azonban erősen tart, melyet szinte észrevétlenül csúsztatott derekamra. Meglepődöm? Egy egészen hangyányit… Jáde zöld szemei késként hatolnak lelkemig, apró elektromos impulzusokat gerjesztve testemben. Lélegzetem elakad, megdermedek és agyam olyan gyorsan válik kenősajttá, hogy pislogni sincs időm.

- Még nem mondtál semmit arról, ami a színházban elhangzott – szólal meg, lehelete pedig csiklandoz, olyan közel van hozzám.

- Azért, mert nem volt mikor… Valamint kellemesen jól esett kerülni a témát – vallom be ártatlanul pislogva, mire csak fejét csóválja.

- És nem is szeretnél mondani semmit?

- Nem fejezted be – jelentem ki egyszerűen, amivel először meglepem, nyilván nem tudja mire értem, de hamarosan megváltozik arckifejezése és egész testbeszéde megváltozik. Közelebb von magához, így arcunk között még kisebb lesz a távolság. Tenyere biztosan tart kicsivel fenekem fölött, míg másik keze állkapcsom vonalán simít végig, amitől kiráz a hideg. Hatalmasakat pislogok, a levegővétellel pedig meg sem próbálkozom, mert mi értelme, mikor hamarosan amúgy is hiperventilálni fogok, ha nem csókol meg.

- Meg foglak csókolni.

- Erre engedély kell? Komolyan Sty… - vonom fel szemöldökeimet kihívóan, azonban belém fojtja a szót ajkaival, melyek olyan játszi könnyedséggel siklanak enyémekre, hogy akár automatikus is lehetne. Kezeim elindulnak vállain felfelé, majd hajában találnak helyet maguknak, ahol beletúrnak a csokoládébarna fürtökbe, ami doromboló hangot vált ki az énekesből. Egyre több a meglepetés, főleg akkor mikor elszakad tőlem, időt sem hagyva a további élvezeteknek, vagy esetleg arra, hogy visszarántsam.

- Zayn és Aliisa esküvője decemberben lesz. Lennél a kísérőm? – kérdezi kapkodva a levegőt.

- Mi? – pislogok rá megrökönyödve.

- Esetleg… Mint a párom? Az a csajszi, akivel villoghatok mindenki előtt sajnos lemondta….

- Te szemét dög! – ütöm meg vállát játékosan és talán kicsit szándékosan túl erősen.

- Komolyra fordítva a szót… Páratlan emberi lény vagy, Niallnek pedig mindig igaza van… Hamarabb hallgatnom kellett volna rá.

- Hogy jön a képbe a szöszi? – kérdezem meglepetten.

- Ha tudnád, hány beszélgetéseteket hallgattam végig, miközben Niall barátnője a kanapéjukon ült mellettem és folyamatosan győzködött. Csoda, hogy nem dobtak ki a házból.

- Várj, Niallnek van barátnője?

- Igen, lassan másfél éve, de jóformán senki nem tud róla.

- Erről még lesz egy komolyabb elbeszélgetésem a szöszivel, de most mindenek előtt csókolj meg – vonom magamhoz, majd ajkainkat összezárom egy rövid csók erejéig, aminek ő vet véget újra. Kezdem azt érezni, hogy nem szeret velem csókolózni.

- Szóval, mi a válaszod? Leszel a kísérőm?

- Csak kísérőnek kellenék? Tényleg ilyen hülyének nézel?

- Sosem gondoltam, hogy hülye vagy. Az első beszólásodnál elbűvöltél.

- Te még emlékszel rá? Hónapokkal ezelőtt volt…

- A csizmámat álltál neki kritizálni. Olyan édesen fintorogtál, hogy lehetetlenség volt ellenállni neki. Aztán szépen fokozatosan beléd is szerettem.

- Ezt csak úgy mondod – méregetem gyanúsan.

- Hogy bizonyítsam be, hogy nem viccelek? – kérdezi, majd pozíciónkon változtatva nekinyom a falnak, így pedig végképp fölém tornyosul, számára kedvező pozícióból nézve le rám.

- Azt hiszem találunk rá módot – vigyorgok rá a lehető legszélesebben, majd megcsókolom, pecsétet nyomva beszélgetésünkre, ezzel egyidőben pedig lenyomva a START gombot reményeim szerint sokáig tartó közös életünknek. Tudom, hogy ő a tökéletes férfi számomra, még akkor is, ha ez abszurdnak tűnik, de érzem legbelül… Azok az apró pici mozzanatok, melyek igazivá teszik számomra ezt az egészet…Ezek azok, melyek elhitetik velem, hogy ez működhet. Hisz tudjuk, hogy minden a rendíthetetlen hitre épül, én pedig hiszem, hogy mi ketten még sok boldog percet fogunk egymás társaságában eltölteni.