Hatodik rész

Aloha!

Itt az utolsó előtti rész, remélem  érdekesnek fogjátok találni és írtok nekem pár sort. Jövőhét pénteken felteszem ami megmaradt, a rövidke epilógust, utána még meglátjuk, hogy mi lesz a folytatásban.

Legyetek jók és bulizzatok a hétvégén ha csak tehetitek!

Millió ölelés!

C.

UI: A barátnőmmel közös blogunkon ma este várhatóan új rész lesz, nézzetek be: Itt

06.

  A gép Londonban késő délután landol, én pedig alig várom, hogy a lakásomba érjek és aludjak egy jót. Bár az időeltolódás nem nagy, mégis fárasztó volt az út. Szerencsére sikerült elkerülnöm Harry-t, aki másik géppel jött. A csomagjaimat összeszedem és taxit fogok, ami haza visz. A kis lakást nemrég béreltem, a húgom rendezte be, míg én a srácokkal turnéztam, szóval jóformán fogalmam sincs milyen.

  Már félúton járunk, mikor megszólal a telefonom. A kijelzőn Niall neve villog, ami kicsit meglep, hisz alig fél órája váltunk el. Összeráncolt homlokkal fogadom hívását, remélve, hogy csak elfelejtett szép álmokat kívánni.

- Mi baj, Ni? – kérdezem azonnal.

- Az a baj, hogy elszabadult a pokol és beszélnem kell valakivel. Most értem haza, de még le se tettem a seggem, Louis telefonált. El kórházba került, mert idő előtt beindultak a fájások és az orvosok nagyon aggódnak mindkettejükért, Lou pedig sík ideg, de nem engedi meg senkinek, hogy bemenjen hozzá, Harry pedig még zaklatottabb és így is autóba szállt, nagyon félek mi lesz. 

- Miért vezet Harry?

- A korházba megy, hogy ott lehessen Louis mellett, mert legjobb barátok, nyilván. Zayn már fél úton van Bradford felé, őt még fel se hívtam, de nem is akarom zavarni, megérdemelnek egy kis együttlétet Aliisaval, de valakinek el kellett mondanom.

- Melyik kórházba vitték? Oda megyek én is.

- A Szent Margitba, mert a nőgyógyász ott dolgozik, aki Elt kezeli.

- És lehet tudni valami konkrétumot?

- Nem, Louis nagyon zaklatott volt, alig tudtam belőle kihúzni valamit. De a riporterek máris tudják, a menedzsment irodája szerintem máris lángokban áll, akkora a sürgés, Simon aggódik Louis miatt, nehogy elveszítse a fejét, a legrosszabbra készülnek.

- Akkor lehet mégis jobb lenne, ha nem mennék oda. Ha még engem is lekapnak...

- Nem! Harry-nek és Louis-nak szüksége van valakire, rólad pedig nem volt szó, mikor megtiltották, hogy kilépjek a házból. 

- Rendben, köszi, hogy szóltál – mondom hálásan, majd rövid elköszönés után bontom a vonalat és szólok a taxisnak, hogy a kórházhoz vigyen, ne haza. Természetesen el is vállala némi plusz borravaló fényében, de szívesen kifizetem, ha ezzel közelebb kerülök Louis-hoz és ahhoz, hogy megvígasztalhassam.

  Csomagjaimat a portán hagyom és rövid kérdezősködés után megtudom, hogy a negyediken vannak, ahová öt perc alatt fel is jutok. A váróban találom meg őket, először Harry-t, majd Louis-t, akik egy-egy türkíz székben üldögélnek, egymás mellett, körbevéve a természetellenes neon fénytől és minden mástól, ami kellemetlenné teszi az ilyen helyeket. Betegség szaga terjeng mindefelé, legalább is én ezt azonosítom annak. Minden túl steril és minden arcon gyártott műmosoly virít, amitől kiráz a hideg.

- Te mit keresel itt? – esik nekem Harry, ezzel gyakorlatilag gyomorszájon vág, mert azért nem gondoltam volna, hogy még ő fog rám haragudni, miután megcsalt.

- Jöttem tartani a lelket Louis-ban, mivel Niall felhívott és mondta, hogy jöjjek ide. Nem hozzád jöttem, ha nem akarsz, nem kell rám nézned, ne is szólj hozzám, csak engedd, hogy megtegyem amiért itt vagyok.

- Remek, akkor gyorsan tedd meg, aztán menj haza szépen. Itt nincs rád szükség, megvoltunk mi ketten is. Csak a levegőt rontanád.

- Igazán? Mikor az ágyamba bújtál még nem ez volt a véleményed! – vágok vissza, mire kicsit meghökken, de hamar visszanyeri a lélekjelenlétét. Összeráncolja homlokát, felpattan a székből és karon ragad, majd elkezd a folyosón lefelé rángatni, nem is foglalkozva az emberek elég fura pillantásaival. Hurrá, köszi Styles! 

  Egy teraszon találom magunkat, az idő elég hűvös, de azért tűrhető. Az autók fényei, ahogy elsuhannak a kórház mellett fel-fel villannak, köszönhetően a belvároson kívül eső elhelyezkedésének. Csönd van, mégis zúg a fülem, szívem pedig úgy zakatol, hogy szinte kiszakítja zárkáját és elrohan. Nem állok kész egy ilyen beszélgetésre, főleg nem egy kórházban, de úgy tűnik mégis kénytelen leszek megtenni, ugyanis Harry elég határozottnak tűnik, ajkait keskeny vonallá préselte idő közben, zöld íriszei pedig alig látszanak. Lehet a sötétségtől, vagy mert ideges...

  Összefonom magam előtt karjaimat és a korlátnak támaszkodva nézek fel rá, hisz majdnem húsz centivel magasabb nálam. Még csak pár órája váltunk el, de igazából reméltem, hogy a következő találkozásunk soká, lehetőleg pár nap múlva lesz. Erre tessék... Itt állunk egymással szemben és nyilván arra vár, hogy mondjak valamit. Persze, szeretnék is, de azok nem tűrnék a yomdafestéket, szóval inkább csak nézek rá, remélve, hogy veszi a lapot és hozzá fog a leitánikus bocsánatkéréshez, amiért megcsalt és nélkülem tervezett.

- Azt hiszem katasztrófák vagyunk – jelenti ki pár perc hallgatás után.

- Úgy gondolod? – kérdezem felvont szemöldökkel, mire hevesen bólogatni kezd.

- Sajnálom, hogy megcsókoltam azt a lányt és, hogy veszekedtünk és, hogy nélküled terveztem. Igazából tényleg nagyon nagyon sajnálom ezt az egészet, de most mindent félre kell tennünk és támogatni Louis-t. Azt se bánom, ha soha nem bocsájtasz meg, ám a mi magánéletünknek itt nincs helye, egy kicsike sem. Veszekszünk utána, ha akarsz.

- Én soha nem akartam veszekedni, nem is tettem volna, ha beavatsz.

- Az elrontotta volna a meglepetést.

- Nem szeretem a meglepetéseket – vágok vissza mérgesen.

- Érdekel is már engem. Ennek köztünk amúgy sem hiszem, hogy volt jövője. Tök fölöslegesen szenvednénk mindketten. Nem vagyunk kompatibilisek.

- Sajnálom, hogy ezt mondod, de ha tényleg így gondolod, akkor legyen. Menjünk vissza és maradjunk Louis mellett, de egymástól távol. Ez lesz a leghelyesebb – vetem oda ridegen, majd fogom magam és visszamegyek az épületbe.

  El nem élte túl a szülést. Elpattant egy ér az agyában, még csak nem is láthatta a kislányát, egyszerűen elment. Louis teljesen összetört, vígasztalhatatlan volt az első pár napban. Azt se tudtam, hogy kezeljem, főleg mivel odahaza Berlinben is összesűrűsödtek a dolgok, de az énekest választottam a húgom helyett, akit részegen vittek haza kétszer is egymás után, azonban úgy éreztem, Lou mellett a helyem. Persze, semmit nem tehettem a fájdalma enyhítésében, ám jól esett, hogy gondoskodhattam róla. Ez persze azt jelentette, hogy sok időt kell Harry közelében töltenem, de nem beszéltünk egymással, ami kicsit megkönnyítette a dolgot.

  A menedzsment nagyon hülyén kezelte a dolgokat, mivel pár nappal az eset után közzétettek egy nyilatkozatot, melyben közölték, hogy Louis családi okok miatt kénytelen hosszabb szünetre menni, ami miatt befagyasztják a turnét. A pletykalapoknak pedig egyszerűen azt mondták, hogy El lelépett, elkerülve a fölösleges szaglászást. Ezzel pedig úgy tűnik, hogy mindent elintéztek, a dolgok szép lassan visszatértek a normális kerékvágásba, én pedig három héttel a történetek után hazamentem Berlinbe.

  Ami fogadott kicsit sem volt kellemes, de most, egy hónappal később úgy érzem sikerült mindent visszaállítanom a helyére. A húgom újra felhagyott a féktelen bulikkal és drogokkal, legalább is nem vettem észre erre utaló jeleket. A srácok közül egyedül Niallal tartom a kapcsolatot, aki mindig beszámol az éppen aktuális dolgokról, valamint néha Harry-ről, amit soha nem kérdezek, de mégis mindig szóba hozza. Mivel mi havatolason soha nem szakítottunk, ezért a szöszi ezt egy hosszabb szünetnek véli, ami szerintem azonban nyilvánvalóan hülyeség, hisz megcsalt, az ideiglenes fegyverszünet pedig csak a kialakult helyzet miatt van. Én nem keresem őt, ő pedig kitartóan osrtomol Niallon kerestül, még akkor is, ha a szöszi nem veszi észre, vagy egyáltalán nem is érdekli a mi kis hülye játékunk.

  Mivel a turné szünetében konkrétan munkanélküli lettem, ezért határtalan szabadidővel rendelkezem, szóval a Berlini Állami Színház felkérésére a jelmezek megtervezésében és elkészítésében segédkezem míg vissza nem térhetek eredeti munkámhoz. Bells néha besegít, de sokat van az egyetemen, így látni is ritkán látom, nemhogy rávegyem egy kis munkára. Szeptember harmadikán lesz a Lear Király premierje, amit izgatottan várok, továbbá ez azt jelenti, hogy elterelődnek kicsit a gondolataim minden másról. A minden más pedig egy egészen fürtös, zöld szemű énekes.

  Olyan hirtelen lett vége mindennek, olyan váratlanul, mint egy hideg zuhany, ami sokkolón éri az embert, nem is gondol rá, hogy a boldog perceket egy ekkora meteor fogja szétbombázni. Még talán pislogni sem volt időm, csak akkor vettem komolya az egészet, mikor vége lett. A dzseki amit Harrynek vettem még most is megvan, beakasztva pihen a szekrényemben, csak néha veszem elő, ha már nagyon hiányzik és kell valami a közös képeken kívül, ami rá emékeztet. Ellent mondok magamnak? Á, dehogy... Ám a mi kapcsolatunk ilyen volt, csupa ellentmondás, így az ezzel kapcsolatos érzelmeim is ilyenek. Egyik pillanatban szeretném sikoltva szétverni a képeket, amiket a srácok készítettek rólunk, a következőben pedig mindent odaadnék, ha kibékülnénk. De szerencsére mindig a józan eszem nyer és eddig nem volt probléma megállni, hogy ne én hozam fel a Niallal való beszélgetések alatt Harryt. Remélem ez így is marad.

*Szeptember 3.*

  A premier reggelén nagyon izgatottan ébredek és már alig várom, hogy végignézhessem a jelmezes főpróbát, amire egész héten vártam. Az életem azt hiszem kezd visszarázódni a normális kerékvágásba, most már minden túlzás nélkül, hisz elmondhatjuk, hogy rendes állásom van, ami nem kötelez arra, hogy össze-vissza utazgassak a világban, barátaim, akiket imádok és ugye itt va nekem Bells, akivel éha vannak gondok, de melyik húsz éves lánnyal nincs?

  Barna mintás kaftánt veszek fel, műbőr nadrággal és csizmát, ugyanis drasztikus hűlésbe fogott az időjárás. Halványan kisminkelem magam, majd táskámba pár holmit dobálva elköszönök hugicámtól és egyenesen a színházhoz hajtok, hogy nem várt meglepetés fogadjon. Már akkor fel kellene tűnjön, mikor a parkolóban túl nagynak találom a tömeget, valamint egy két fotóst is elcsípek, amint épp árgus szemekkel figyelik a bejáratot. Az emberek halmán átverekedve magam az aulába jutok, onnan pedig a nézőteret megkerülve egyenesen a kellékszobába. Anna és Debi már benn vannak, valamiért túl boldogak.

- Beavattok? – ülök fel egy dobozra velük szemben.

- A premierre itt van egy nagy sztár Angliából, az egész személyzet találgat, hogy ki lehet az. Csak reméljük, hogy Eddie Radmayne az, mert ha igen, akkor itt ma bizony emberrablást fognak bejelenteni.

- Nem is biztos, hogy férfi – nézek először Annára, majd Debire.

- Ne legyél ilyen, tudom, hogy te is szeretnéd, ha valami szexi pasi felbukkana. Talán éppen Harry az, és azért jött, hogy drámaian örök szerelmet valljon neked – vonogatja szemöldökét Debi.

- Vagy talán beszélhetnél halkabban, ti vagytok az egyetlenek akik tudják igazából mi folyik itt.

  A két lányt az első munkanapomon ismertem meg, azóta pedig nagyon megszerettem őket, szinte legjobb barátnőimmé léptek elő. Ők kérdeztek rá Harry-re, de mivel nem titok, hogy jártunk, csak épp az nem tudj aki barlangban éli az életét. Szóval elmondtam nekik, ami utólag hibának bizoyult, ugyanis azóta is hallgathatom tőlük. Nem telik el úgy nap, hogy ne hoznák szóba, annak ellenére, hogy szinte már hatással csincs rám a fiatal énekes nevének említése. Ehhez mondjuk nagyban hozzá járul az is, hogy elzárkóztam minden elől, ami hozzá kapcsolódhat és rettegve számolom vissza a napokat, mikor a turné újra kezdődik, nekem pedig vele kell majd dolgoznom. Hogy miért rettegve? Azért, mert hónapok óta nem láttuk egymást és félek mi történne akkor. Talán az összes józan eszem elveszteném...talán hatalmasat veszekednénk...talán ki tudja mi lenne.

- Mindenki tudja, senkinek nem mondanánk újat – ölti rám a nyelvét Anna.

- Viccesek vagytok, de nincs véletlenül valami dolgotok?

- Nincs – vágják rá egyszerre.

- Akkor nézzétek meg, hogy nem-e vagyok a parkolóban véletlenül – vigyorgok rájuk mielőtt hozzá fognék kipakolni a cuccaimat az asztalomra és befejezni a király palástján a hímzést. Egy hete varrom és van még egy kicsi, hogy kész legyen a mai premierre. Fekete bársony, arany mintával. Jó nehéz, valamint egyedi. Mondhatjuk, hogy ez a legszebb darab, amit valaha kiadtam a kezeim közül.

  Halk motozást hallok a hátam mögül, majd kuncogást, de rájuk sem figyelek. Biztosan megint valami hülyeségen törük a felyüket. Épp befűzöm az arany cérnát a tűbe, mikor ajtó csapódik és a levegő érezhetően megfagy a helyiségben. Erre már én is megfordulok, hogy szembe találhassam magam Harry-vel, aki lélegzetelállítóbb mint valaha, és borzasztóbb inget visel mint valaha. Haja ki van engedve, vágatott belőle, így csak a füle alá ér, amitől még göndörebb mint emlékeztem, ajkain halvány mosoly ül, amitől látszanak arcán a gödröcskék, kezében pedig kabátját tartja.

- Azt hiszem mi magatokra hagyunk titeket – szólal meg Anna, azonnal levágva, hogy itt vagy veszekedés lesz, vagy világ vége, szóval menti ami menthető, magával rángatva másik barátnőmet is, így tényleg négy szem közt hagyva bennünket.

- Rég láttalak – szólal meg Harry.

- Nos, nem tegnap volt, az biztos – teszem le a palástot az asztalra, majd teljesen felé fordulok, hogy érezze, minden figyelmem neki szentelem.

- Beszélni szeretnék veled. Arról ahogy elváltunk és mindenről.

- Remek, mert nekem meg nincs mondanivalóm a számodra. Szerintem ez elég nyilvánvaló, főleg mivel nem kerestelek idáig.

- Tudom, hogy haragszol rám és jogos, de azért neked sem kellett volna úgy túlreagálni. Mindketten hibáztunk, de kijavíthatjuk. Egy igazi barom voltam, amiért engedtem, hogy így érjenek véget a dolgok köztünk.

- Igen, elég nagy barom voltál, ezt meg kell hagyni – bólogatok helyeslően.

- Gondolkodtam, volt időm... Szóval arra jutottam, hogy szeretném újra megpróbálni. Tényleg hülye voltam akkor, de annyira csalódtam és annyira szerettem volna elfelejteni a visszautasításodat, hogy egyszerűen megtörtént. Megbántam, mert azt hiszem sze... – magyaráz beleéléssel, én pedig már majdnem félbe szakítom és agyon csókolom, mert annyira édes mikor így zavarban van, ám mielőtt megtehetném megszólal a telefonom. Ismeretlen szám, ezért hezitálva veszem fel.

- Igen?

- Joanna Metzger? – kérdezi egy hűvös hang, amitől azonnal rossz előérzetem támad.

- Az vagyok, kivel beszélek?

- Freuline Angersen vagyok a Szent Johanna Nőgyógyászat és Gyermekkórház recepciójáról hívom. A húgát egy fél órával ezelőtt behozták erős alhasi fájdalmakkal. Be tudna fáradni? – már nem hallom amit utána mondd, egyszerűen lepereg előttem a három évvel ezelőtt lejátszódott jelenet, mikor drogtúladagolásért kórházba került. Azonnal remegni kezdek a félelemtől, hogy elveszíthetem mert megint nem vigyáztam rá eléggé, az összeeséstől pedig Harry óvó karjai kímélnek meg, melyekbe úgy kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta, remélve, hogy ez csak egy rémálom, amiből hamarosan felébredek.