Hetedik

Aloha, manókák!

Meghoztam a novella utolsó részét, amit remélem mind kicsattanó örömmel fogadtok, ugyanis ez a cseresznye a sundae tetején, ugyanis kis cuki lett, bár ez szerintem már senkit nem lep meg. Az új blogomra tessenek bekukkantani, ugyanis fenn van az első rész, a linket pedig az oldalsávban megtaláljátok. Persze, semmi nem kötelező, de ezen a blogon most egy rövid ideig nem lesznek friss részek, legalábbis míg ki nem találom, hogy mit kezdjek az éppen a fejemben lévő ötletekkel. Akármilyen meglepő, van belőle egy pár.

A mihamarabbi viszont látásig!

Millió puszi!

C.

07.

  Majdnem egy fél év telt el, hogy utoljára beszéltem Louis-szal. Amikor a szerződésem felbontottam megkért, hogy ne menjek el, de akkor ez tűnt a helyes megoldásnak. Azóta felvettek könyvelőnek egy kisebb vállalathoz Londonban, így beköltöztem a fővárosba. A lakás egyelőre csak dobozokból és zsákokból áll, a bútorokon még rajta a szállításkor ráaggatott csomagolás, legalább is a legtöbbön. A háló és a konyha legalább már be van rendezve és ki van pakolva, de a többi...Arról inkább ne beszéljünk, mert már a gondolatba is belefáradok, ha elképzelem, hogy mennyi munka vár még rám.

  Szerencsére bátyusom segített mindenben, szóval rám tényleg csak a kipakolás maradt, de akkor is. Vasárnap délután van, semmi kedvem kimozdulni, vagy bármit is csinálni, ezért inkább lustán babrálok a laptopomon, netezek és őszintén minden érdekesebb, mint amivel tényleg foglalkoznom kellene. A közösségi oldalak zsongnak a hírektől, bár már pár hónapos hír már, még mindig van olyan újság, aki taglalja Louis és Lynda szakítását. Elég sok cirkusz volt, mert csúnya dolgok derültek ki a lányról, amiket senki nem tud, ki szivárogtatott ki, de megtudtuk, hogy soha nem volt terhes, többször megcsalta az énekest, és természetesen csak a pénze kellett neki, mert nyilvánosságra jutott egy hosszú lista az adósságairól, amiket vásárlások közben halmozott fel. Szóval annyira nem is meglepő, hogy Louis dobta, amint ez kiderült.

  Borzasztóan hiányoznak, mindketten, de azt hiszem most már túl késő. Még csak nem is lakom Doncasterben, ezt a címem pedig csak nagyon kevés ember ismeri. Tulajdonképp a szűk családon kívül senki, no meg Harry, aki beugrott két hete, hogy házavató ajándékként meglepjen egy LG U-led tv-vel, amit nem tudok neki sem viszonozni, sem megköszönni eléggé. Azóta megszállottan gyilkolom a Netflixet, lehetőleg az összes elérhető sorozatot megnézve, vagy elkezdve. Az énekes nem akarta megszakítani a kapcsolatot, mert állítása szerint jófej vagyok és kedvel engem, én meg semmi jónak az elrontója nem vagyok, megadtam neki a számom, hogy utána zaklathasson.

  Nem bánom, mert így legalább mindig tudom mi történik Melodie-val és az édesapjával, de fáj hallani, hogy megvannak nélkülem is. Az első pár hónapban a kicsi még hiányolt, ám egy fél év távlatából már megfeledkezett rólam, legalább is ezt mondja Harry. Képeket is kapok róla, mintha legalább is az anyja lennék, aki nem láthatja, mert a válás után megvonták tőle a felügyeleti jogot. Hogy őszinte legyek, így is érzek néha. Megnőtt a haja, többet beszél, mint gügyög, egy kész kis csoda, és én nem lehetek ott vele. Talán kicsit megbántam, hogy eljöttem, de visszatáncolni nem fogok. 

  Épp le akarom rakni a telefonom a kávézó asztal dobozára, mikor megszólal a csengő. Felpattanok és az ajtóhoz sietek, majdnem átesve a még összerakásra váró IKEA-s lámpámon, de szerencsére egy igazi jedi mester vagyok, ezért megúszom. Hajamat fülem mögé tűröm, így nyitok ajtót, hogy utána majdnem sikerüljön hanyatt esnem a látványtól. Louis áll előttem, lábánál Melodie kapaszkodik egy játék babakocsiba, amit nyilván apja cipelt fel a lépcsőkön a harmadikig, ahol a lakásom van.

- Szia – köszön csöndesen az énekes, amivel teljes némaság zuhan ránk, egészen addig, míg a kicsi lány úgy nem dönt, hogy lerohan és addig ölelgeti lábaimat, míg fel nem veszem.

- Kei...Hiányozol nekem – fúrja arcát nyakam hajlatába, mire nekem azonnal kicsordulnak könnyeim. A fenébe...Miért van még mindig ilyen hatással rám ez a picúr?

- Te is nekem, kicsikém – puszilom meg.

- Nem csak neki hiányoztál – szólal meg újra Louis, amivel eléri, hogy rá nézzek és csak még inkább eleredjenek könnyeim.

- Hon-honnan tudtad meg a címem?

- Öt shot vodkába került kiszedni Harry-ből. Igazán informatív hangulatba került, szóval elmesélte, hogy tartjátok a kapcsolatot és annak ellenére, hogy engem kizártál az életedből, vele minden gond nélkül beszéltél hónapokig. Nem is tudtam róla...

- Sajnálom...

- Nem kell. Én voltam a balfék, hogy engedtelek elmenni. Tudom, hogy értelmetlen lett volna arra kérjelek, hogy maradj, de jobban is próbálkozhattam volna. Az én hibám volt, hogy elmentél, nem a tied. Neked jogod van a boldogsághoz és most is csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért úgy megkavartam az életed hónapokkal ezelőtt. Nem akartam, hogy elmenj... hogy ez legyen.

- Lou...

- De csak akkor jöttem rá, hogy valóban milyen fontos voltál, amikor Lottie konkrétan szétbombázott a lelkiismeret furdalást ébresztő monológjával. Hazajött és mikor meglátta, hogy sehol nem vagy, majdnem letépte a fejem. Tudom, hogy igaza volt, már belátom. Az, ami Lynda és köztem volt meg sem közelíti amit irántad érzek. Elküldhetsz, de az sem fog változtatni semm.. – folytatná a magyarázkodást, de ennyi nekem bőven elég volt, hogy belássam, tényleg komolyan gondolja és nem fogja magát meggondolni két napon belül. Ha eltelt majdnem egy fél év, ő pedig még mindig ugyanúgy érez irántam, akkor miért kerülgessük tovább egymást?

- Gyere már be – rántom át a küszöbön szabad kezemmel, majd miután leteszem a kicsit, gondolkodás nélkül csókolom meg, karjaimat nyaka köré fonva, fejemet pedig picit oldalra döntve, hogy jobb szögben tudjon visszacsókolni. Ajkai puhák, pont amilyeneknek elképzeltem őket, tenyerei lágyan simulnak derekamra, ahogy közelebb húz magához.

- Ez könnyebben ment, mint gondoltam – súgja ajkaim közé.

- Jó a meggyőző képességed. Talán...

- Apa! – halljuk meg egyszerre Melodie ijedtnek tűnő kiáltását a konyha felől, amire mindketten felkapjuk a fejünket és átrohanunk hozzá, hogy megnyugodva tapasztaljuk, hogy csupán Napóleonnal találkozott, a három hónapos beagle keverékkel, akit bátyám tanácsára fogadtam örökbe a menhelyről. – Aranyos! – ül le a kutyussal szembe és azonnal füleibe markol, de Napóleon nem igazán bánja, sőt azonnal nyalogatni kezdte Melodie arcát és kezét. Egészségtelen, de ha minden baktériumtól megvédjük a gyereket, akkor idősebb korára a leggyöngébb nátha is hetekig fog tartani nála.

- Ugye nem fogja megenni ez a fenevad a lányomat? – kérdezi Louis kezét derekamra csúsztatva, olyan természetesen, mintha mindig is ezt csinálta volna.

- Ez egy kölyök kutya, Louis, nem egy harci eb. Imádja a gyerekeket, különösen azokat, akik kedvesen beszélnek hozzá.

- Akkor jó – nyugszik meg látványosan, mire nekem nevetnem kell. – Ne nevess, mit csinálok, ha lebetegszik? Erre az eshetőségre nem vagyok felkészülve.

- Azt akarod mondani, hogy Melodie még nem volt beteg?

- De volt, viszont akkor sajnos nem voltam itthon, hogy ápolhassam a kis tündéremet. 

- Rossz lehetett távol lenni tőle ilyen hosszú ideig – fordulok felé szomorkásan mosolyogva, de nem sok időm marad sajnálkozásra, ugyanis újra lecsap ajkaimra, ezúttal sokkal követelőzőbben és hevesebben, amit sajnos pár pillanat múlva megzavar Melodie.

- Fel – nyújtózkodik apjára nézve, aki természetesen engedelmeskedik a kicsi kérésének és ölbe veszi.

- Angyalkám, mit szólnál, ha mostantól sokkal többet láthatnád Keira-t?

- Igenigenigen! – tapsikol vidáman, majd hozzám hajolva megpuszilja az állam, amivel alaposan összemaszatol, de hát kit érdekel ez már?

  Mire észreveszem Louis és Melodie az újonnan vásárolt lakásomban lakik szinte teljesen. Ruháik és minden más cuccuk a méretes lakás minden szegmensében ott van. A gyerekszoba ezúttal levendulaszínű lett, teli pakolva mindenféle játékkal és hercegnős dologgal, többek között egy méretes póni-hintalóval, amit imád. A családi fotóink megtöltötték az internetet, hála médiafüggő páromnak, aki ott fényképez ahol tud. Nem bánom, mert így legalább sokkal könnyebb megosztani a világgal mennyire is boldogok vagyunk, ami pedig a rajongók visszajelzéseit illeti, szinte azonnal megbékéltek ezzel a felállással, sőt... nem merem hangosan mondani, de örülnek a boldogságunknak. 

  Úgy érzem megtaláltam a helyem, Louis és Melodie mellett, akik már a családom és soha, semmiért nem cserélném ezt el. Imádom őket, boldog vagyok és tudom, hogy ez örökké tart. Mert minden történetnek boldog vége van, ha mégsem, akkor az még nem a vég.